Pelé és Tátrai János 1974-ben. Fotó: Victor Tatrai, Tátrai János unokája jóvoltából.

Közös fotón Pelével! A valaha volt egyik legnagyobb labdarúgó társaságában egy magyar futball szakember: Tátrai János, egy Brazíliában letelepedett "gringo" (idegen, külföldi) tréner, aki az általa irányított csapattal (Ceará SC - 1961, 1962) állami bajnokságot nyert brazil földön. Rajta kívül ez még két honfitársunknak sikerült: Guttmann Bélának (São Paulo FC - 1957) és Ladányi Miklósnak (Botafogo - 1930, 1932). Tátrai neve is szerepel azon edzők bő negyvenes listáján, akik nem brazil származásúak és állami bajnoki címet ünnepelhettek Brazíliában. Hat államban dolgozott Brazília északi és északkeleti régiójában, megkerülhetetlen, legendás figurája lett az ottani labdarúgásnak. Díszpolgára volt Campina Grandenek, Paraíba állam második legnépesebb városának, ahol a paraíbai futball "szuperhőse", Hulk született. Tátrai számításai szerint pályafutása során több mint húsz bajnoki címnek volt részese és több mint negyven országban megfordult. Brazílián kívül Portugáliában, Venezuelában is irányított klubokat, Haitin fordulatos napokat töltött a helyi válogatott mellett. Eredményesen vezette Ceará állam válogatottját. A brazil sajtóban megjelent, őt említő vagy róla szóló cikkekből, őt ábrázoló fényképekből egy kisebb könyvet meg lehetne tölteni, miközben élete, nem mindennapi karrierjének története Magyarországon ismeretlen maradt. Tátrai János saját bevallása szerint is nyughatatlan figura volt, aki nem tudott huzamosabb ideig egy helyen maradni. Sűrűn váltogatta a klubjait, fáradhatatlanul oktatta a labdarúgást, közvetített, szervezett, intézkedett, üzletelt. Szegődjünk hát a nyomába, Magyarországról indulva látogassunk el Brazília északi, északkeleti államaiba, ugorjunk át kicsit Venezuelába, utazzunk Portugáliába, tegyünk egy villámlátogatást Haitin!

Brazília államai. Tátrai János állomáshelyei, klubjai: 1. Paraíba (Auto Esporte, Campinense, Treze) 2. Ceará (Ceará, Ferroviário, Fortaleza) 3. Pernambuco (Santa Cruz, Sport Clube do Recife) 4. Pará (Paysandu) 5. Bahia (Bahia) 6. Piauí (Tiradentes) 

Gyermek- és ifjúkor (1922-1943)

Tátrai János Veszprémben született 1922. április 25-én, hívő katolikus családba. Kilenc gyermek közül ő volt a harmadik. Eredeti vezetékneve nem Tátrai, hanem Trestyén. A családi legendárium úgy tartotta, Trestyén-ági ősük királyi vadász volt és nemesi címet nyert Károly Róbert uralkodása idején. A névváltoztatásra az 1930-as évek második felében került sor, János édesapja 1938-ban már Tátrai Trestyén Károlyként használta a nevét. Károly Veszprém szomszédságában, Nemesvámoson született. Földműveléssel kereste kenyerét, a Tanácsköztársaság idején a Veszprém vármegyei Munkástanács alelnöke, az 1930-as évek második felében a Felsődunántúli Mezőgazdasági Kamara tagja volt. Mindössze ötvennégy évesen, 1943-ban hunyt el Veszprémben. Feleségét, János édesanyját Vati Annának hívták. Szép kort élt meg, nyolcvannyolc évesen, 1982-ben hunyt el, szintén a királynék városában. János komoly zenei vénával megáldott családban nőtt fel, édesapja és a rokonság több tagja is játszott valamilyen hangszeren. Liszt, Strauss szerzeményei mellett leginkább a magyar cigányzenét, a csárdás dallamait kedvelték.

Mivel édesanyja azt szerette volna, hogy fia pap legyen, János Veszprém katolikus elemi fiúiskolájában kezdte iskoláit, majd a szintén veszprémi magyar királyi állami fiú felső kereskedelmi iskolában folytatta tanulmányait. Állítólag diplomáciát is tanult a Magyar Kereskedelmi Akadémián. Az 1940-es évek elején Veszprémből Kolozsvárra került. Könyvek eladásából próbált megélni. A Keleti Újság 1942. június 3-i számából megtudhatjuk, hogy munkahelyén egy kis fizetéskiegészítést biztosított magának: „A kolozsvári rendőrség őrizetbe vette és átadta a királyi ügyészségnek Tátrai János 20 éves könyvkereskedősegédet, aki munkahelyére, a Kárpátok könyvkereskedésbe éjjel, álkulccsal többször egymásután behatolt s onnan egy tettestársával 1500 pengő értékű töltőtollat és egyéb írószert és papírt emelt el.”

Egyetlen még ma is élő testvére,  Ferenc így emlékezett bátyjára egy 2015-ben készült brazil rádióinterjúban: "János beszélt románul, németül, franciául, sok barátja volt, főpapok, püspökök. Legjobb barátja egy László nevű pilóta, aki vadászbombázóként harcolt a háborúban. János nem akart pap lenni, gyermekkorában is voltak lánybarátai, de fiatalember korában színésznő kedvesei is voltak. János jószívű, nagyvonalú, szülőszerető gyermek volt.”

Ami a futballt illeti, Tátrai mindössze hét évig volt aktív labdarúgó, 1936-tól 1943-ig. Posztja: jobbhátvéd. Szülővárosa egyesületében, a Veszprémi Torna Clubban kezdett focizni. Tagja volt a város, esetleg még Nyugat-Magyarország amatőr ifi válogatottjának. Később megfordult a székesfehérvári Alba Regia Atlétikai Klubban, majd Erdélyben, a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Clubban. Az általa közölt adatok szerint 1938-ban, ifi játékosként egy bécsi oktatáson is fejlesztette tudását, 1942-ben testnevelői tanfolyamon vett részt Münchenben, 1943-ban pedig játszott magyar katonaválogatottban. (Azt az állítását, hogy Kispesten Puskás Ferenc apja volt az edzője, így jó barátja lett az Aranycsapat későbbi csapatkapitányának és a katonai válogatotton keresztül az összes későbbi Honvédos sztárt ismerte, megmosolyogták Brazíliában.)

Háborúban (1943-45)

Az ifjú Tátrait 1943-ban behívták katonának, pontosabban a családból ő vállalkozott arra, hogy bevonul, mert - emlékei szerint - hős akart lenni, fűtötte a kalandvágy. Orosz, lengyel, cseh területen megtapasztalta a háború borzalmait, éhezést, fázást, rettegést, betegségeket, többször meg is sebesült. Utoljára Csehszlovákiában, Brunoban. A város heves légitámadások célpontja volt 1944-45-ben. Egy alkalommal, amikor a szövetségesek a várost bombázták, Tátrai félelmében fejjel egy gödörbe bukva keresett menedéket. Ez volt a szerencséje. Repeszszilánkok a gödörből kilógó lábait találták el, nem pedig a fejét. Életben maradt, de a sebesülés miatt labdarúgó pályafutása örökre véget ért. A gránátszilánkokat csak negyven évvel később, 1985-ben operálták ki Brazíliában, lábujját is le kellett vágni, mert már elfeketedett. Hitlert és német parancsnokait nem állhatta. Büszkén idézte fel később, hogy a Hitler előtt felvonuló zászlóaljuk kórusban szidalmazta a Führert magyarul, miközben a nyelvünket nem értő németek tapsoltak, mert azt hitték, a magyarok a vezért dicsőítik éneklésükkel. A háború végén a sebesült Tátrai hadifogságba került, az őröket lefizetve sikerült amerikai fogolytáborba jutnia.

Bolyongás Európában és Dél-Amerikában (1945-57)

A háborút követően Tátrai elindult világot látni. Nem tért haza, soha többé nem tette lábát magyar földre. Sikerei csúcsán, a hatvanas években és később sem mert hazalátogatni, mert attól félt, hogy majd nem engedik vissza, netán le is csukják. 1945-től hosszú évekig bolyongott, sokszor szegényen, éhesen, úgy érezte magát, mint egy kivert kutya. Nehéz, traumatikus időszak zárult le az életében, amikor Brazíliában végre otthonra, megélhetésre és családra lelt. 

Elmondása szerint a háború befejeztével elsőként Ausztriában talált sportoktatói, tréneri munkát: Linzben, a Lask csapatánál dolgozott, valamint a francia megszállási övezetbe tartozó Tirol székhelyén, Innsbruckban, az ottani francia katonaválogatottat irányította, 1946/47-ben. Feltehetően a francia kapcsolat eredményeként vándorolt tovább Párizsba. Rövid időt töltött az alsóbb osztályban szereplő C.O. Billancourtnál, a Renault gyár futballcsapatánál, ahol korábban Sebes Gusztáv játszott. 1948 júliusa után Tátrai elhajózott Franciaországból és Dél-Amerikában próbált szerencsét. Argentínában, Chilében, Paraguayban tűnt fel, jellemzően alkalmi munkákból élt. Argentínában állítása szerint rögtön felkérte trénernek egy Buenos Aires-i egyesület (Belgrano Athletic Club), ám mivel egyáltalán nem tudott spanyolul, nem fogadta el az ajánlatot. Inkább ingatlanügynöki tevékenységbe fogott. Emellett – elkötelezett hívőként - állítólag segített, hogy az Argentínába menekültek közösségének katolikus templom épüljön. Árnyalja a képet, hogy az argentínai magyar kolónia legjelentősebb folyóirata, a Buenos Aires-i Délamerikai Magyarság 1952 márciusában óvatosságra intette paraguayi olvasóit Tátrai Jánossal szemben, „aki Argentínából nagyobb összegű kölcsönök és összegek felvétele után távozott” Paraguayba. Tátraitól úgy tudni, ott nem hivatalosan irányított egy csapatot (Sportivo San Lorenzo) és végre talált egy jó állást magának: kormányalkalmazottként a turisztikai ágazatban helyezkedett el. Mindig szeretett utazni. Egyik hivatalos útja Brazíliába vezetett és nagyon megtetszett neki az ország. Elhatározta, hogy visszatér, már csak azért is, mert a paraguayi államapparátusban számára kedvezőtlen változások történtek. 

Brazília - Tátrai forradalmasítja a labdarúgást Paraíba államban (1957-59)

1952 októberében utazott először Paraguay fővárosából, Asunciónból Brazíliába, São Pauloba. Foglalkozásaként "szerelő" szerepel beutazási dokumentumán. Maga azt állította később, hogy egy idegenforgalmi konferenciára érkezett a brazil városba.

 Tátrai János brazíliai beutazási adatlapja 1952-ből. A dokumentum forrása: FamilySearch

Tátrai János brazíliai beutazási adatlapja 1952-ből. A dokumentum forrása: FamilySearch

Decemberben Mato Grosso do Sul államba, Ponta Porãba utazott, azután egy honfitársa, István hívására Rio de Janeiróba ment. Rióban a Copacabana negyedben lakott, bizsuk árusításából próbált megélni és kilincselt, hátha akad futballklub, amelynek éppen edzőre van szüksége. 1954 júliusában - már az elveszített berni világbajnoki döntő után - a magyar labdarúgásról nyilatkozott riói lapokban és reményét fejezte ki, hogy szakmai tudása, tapasztalata felkeltheti riói ifi focicsapat érdeklődését. (Nem tudni biztosan, de Rióban talán talált is később egy egyetemi egyesületet, a Clube Universitário do Rio de Janeirót, esetleg edzette még a São Cristovão F.R.-t, valamint Minas Gerais államban az Esporte Clube de Juiz de Fora-t.)

Annyi bizonyos (és a forrásokban már szépen nyomon követhető), hogy nagy fordulat akkor következett be Tátrai életében, amikor 1957 őszén kereskedelmi ügyletei miatt Brazília északkeleti régiójába utazott. Pernambuco állam fővárosában, Recifében volt dolga. Egy riói újságíró közvetítésével a recifei Jornal do Commercio újságírója, Hélio Pinto készített vele egy interjút, melyben az Aranycsapatról mesélt. A cikk hatására azonnal megkereste egy kis helyi egyesület, a másodosztályú Tacaruna Esporte Clube, ám náluk nem vállalt munkát, mert közben ígéretesebb ajánlatot kapott a szomszédos Paraíba államból, az ottani bajnokság első osztályában szereplő Auto Esporte Clubetól. A klub elnökének az újságíró Hélio Pinto ajánlotta be. Tátrai szerződtetéséhez látatlanban elegendő volt annyi, hogy magyar, korábbi labdarúgó. Az 1954-es világbajnokságon Brazíliát 4:2-re legyőző Aranycsapat hírneve, a budapesti sztárklub, a Honvéd 1957 január-februári brazíliai illegális portyája, a São Paulo FC-t irányító Guttmann Béla és az 1957 augusztusában az América FC-hez szerződött Mándi Gyula sikerei folytán divatos lett az a vélekedés brazil földön, hogy „ha a tréner magyar, akkor jó is”. És a  recept Tátrai esetében is működőképesnek bizonyult!

A taxisok által alapított Auto Esporte 1957 októberétől három hónapra szerződtette Tátrait. Érkezése nagy szenzációt keltett João Pessoaban, Paraíba fővárosában. Önmagában már az kuriózumnak számított, hogy külföldi edző, ráadásul a különös idegen, a "Gringo", a híres-neves Aranycsapat országából származott. Tátrai intenzívebb edzéseket tartott és átalakította a csapatot. Kifigyelte, kik a legértelmesebbek az együttesben és megszabta, hogy a pályán ők parancsoljanak. Az Auto Esporte bámulatos menetelésbe kezdett, sorra aratta a győzelmeket, a paraíbai nagy rivális Botafogo FC-től azonban végül vereséget szenvedett és így második helyen zárt Paraíba állam bajnokságában. A magyar edző eredményes munkája azonban felkeltette közben egy szintén paraíbai klub, a Treze FC érdeklődését és jó pénzt ajánlott Tátrainak, ha otthagyja az Auto-t és a fővárost. Tátrai soha nem rejtette véka alá, hogy előnyösebb ajánlat esetén mindig kész váltani. 1958 elején elvállalta tehát egy évre a Treze FC irányítását és áttette székhelyét Campina Grandebe. Itt végre otthonra talált, úgy érezte, újjászületett, megtalálta brazíliai Veszprémjét. Örökre szívébe zárta a várost. Az egyesületet, amelyhez került, tizenhárom alapítója után nevezték el Treze-nek, ami portugálul tizenhármat jelent. A szám szerencsét hozott Tátrai Jánosnak. A klub Paraíba állami bajnokságában ugyan nem vett részt, de helyi szinten minden tornát megnyert a magyar trénerrel, köztük a Juscelino Kubitschek Kupát is, amelyért északkeleti egyesületek versengtek. Aranykor kezdődött a Treze történetében. Tátrait megválasztották Paraíba legjobb edzőjének, sőt az is felvetődött, hogy ő irányítsa Paraíba állam válogatottját. Sikereire, gólerős, szinte legyőzhetetlen csapatára már nem csupán a helyi, de Rio de Janeiró-i és São Paulói lapok is felfigyeltek. (A dicséretekkel nem fukarkodó cikkírók megemlítették azt is, hogy Mándi Gyula klubtársa volt, meg csapattársa a magyar válogatottban, amiből természetesen egy szó se volt igaz.)

Tátrai János a Treze FC csapatával 1958 júliusában, Campina Grandeben, a Vargas Elnök Stadion reflektorainak avatásakor. A fotó forrása: Retalhos Históricos de Campina Grande 

„Forradalmi” munkamódszereiről maga Tátrai azt nyilatkozta, első dolga az volt, hogy szabályozza tanítványai életvitelét, morális téren rakja rendbe a gárdát. Szívfájdalom nélkül rakott ki pár veszélyes játékost a csapatból, elküldte az iszákosokat, akik nem akartak vagy nem voltak képesek életmódot váltani. A többiek azután vakon követték az utasításait. „Nem tűröm a fegyelmezetlen játékost, (...) eltávolítom a csapatból, amelyet irányítok.” - szögezte le később. Leginkább a szervezettséget hiányolta a brazil futballból. Szakmailag követendő példaképének Molnár Ignácot tekintette. A siker elengedhetetlen feltételének tartotta a fegyelmet, a gyakorlati munkát, a csapategységet, valamint azt, hogy játékosai tökéletes fizikai állapotban legyenek és a lehető legnagyobb mértékben ösztönözzék őket arra, hogy klubjukért a maximális erőfeszítést tegyék. "Nem akarom, hogy a játékos szent legyen. Azt akarom, hogy legyen benne küzdőszellem, győzni akarjon." - nyilatkozta egyszer. Erősen bízott Istenben, hitt az elvégzett  becsületes munkában, meggyőződése volt, hogy "Isten segítsége és szakmai tisztesség nélkül soha semmi pozitívat nem lehet elérni."

A szakmai sikerekkel párhuzamosan 1958-ban a szerelem is rátalált Tátraira. Választottja, a São João do Caririből származó Maria do Socorro Coura abban a gyógyszertárban dolgozott Campina Grandeben, ahová Tátrai vásárolni járt, ha a Treze játékosainak orvosságra volt szükségük. 1958. szeptember 24-én kötött házasságot, a frigyből két lánygyermek született, Ana Maria (1960) és Maria Isabel (1964).

1959-ben Tátrai a Treze-től átszerződött a helyi rivális Campinensehez. Vitathatatlan érdeme, hogy közreműködésével teret nyert az egyesületben a profi szemlélet és sikerült lerakni egy olyan erős csapat alapjait, amely azután 1960 és 1965 között zsinórban hatszor nyerte meg Paraíba állam bajnokságát.

Portugál kaland (1959-60)

1959 júliusában Tátrai János meglepetésre nem csupán Campina Grandet, Paraíba államot, de Brazíliát és a kontinenst is elhagyta. Feleségével együtt Portugáliába utazott, a setúbal-i Vitória FC együttesénél folytatta edzői pályafutását. A „Paraíba labdarúgását forradalmasító” tréner Brazília északkeleti régiójában ekkor már annyira az érdeklődés középpontjába került, hogy közvetlenül elutazása előtt még a repülőtérről is közölt róla és felségéről fotót a Diário de Pernambuco.

Portugáliában ebben az időben egymást érték a magyar futballedzők. Tátrai érkezésével ötre nőtt a tizennégy csapatos portugál élvonal magyar trénereinek száma, rajtuk kívül az alsóbb osztályokban is jó néhány magyar szakember dolgozott. Tátrai követte a magyar labdarúgásról szóló híreket, már Portugáliába indulása előtt is tisztában volt azzal, hogy sok honfitársa áll portugál klubok alkalmazásában (említette a brazil sajtónak Guttmann Bélát, Peics Sándort, Szabó Jánost, Fábián Józsefet és Hrotkó Jánost, akit egyébként "nagy barátjának" tartott).

Tátrai Portugáliába utazásával egy időben a Portugál Labdarúgó Szövetség hozott egy rendelkezést, amely megtiltotta diploma nélküli külföldi trénerek szerződtetését, vélhetően ezért is vett részt Lisszabonban egy edzői továbbképzésen. A Vitóriánál Setúbalban az első csapat és az ifik edzéseit egyaránt irányította. A felnőtt gárdában José Mourinho édesapja, Félix Mourinho volt a kapus. A fiataloknál a magyar tréner tanítványai közé tartozott többek között a későbbi világbajnoki bronzérmes Jaime Graça. Míg az ifikkel kerületi bajnokságot nyert, az első csapattal nem sikerült kiugró eredményt felmutatnia.  

Tátrai János a Vitória de Setúbal kerületi bajnokságot nyert ifjúsági csapatával. A fotó forrása: "Glórias do Futebol" Facebook csoport/ Sérgio Camolas.

A Vitória FC a bajnokság első fordulójában rögtön Guttmann Béla Benficajával került szembe és 4:1-es vereséget szenvedett. Tátrai két brazil labdarúgóval (Sidney és Bira) próbálta megerősíteni csapatát, ám így sem sikerült elkerülnie egy súlyos vereséget, a Sporting 8:0-ra gázolta le a Vitóriát. Ezek után nem kis meglepetést okozott, hogy Tátrai vezetésével a setúbaliak le tudták győzni a tekintélyes brazil edző, Otto Glória által irányított Belenensest, a bajnokság egyik legerősebb csapatát. 1960 január végén a magyar tréner hirtelen azzal fordult a Vitória vezetőségéhez, hogy mentsék fel állásából, vissza szeretne térni Brazíliába. Váratlan távozását brazil lapoknak később azzal indokolta, hogy felesége nem tudott alkalmazkodni a hűvös portugál időjáráshoz, az asszony egészségi állapota miatt kellett gyorsan elhagyniuk Portugáliát. Valójában felesége állapotos lett, ezért utaztak vissza februárban Brazíliába. Júniusban született meg lányuk, Ana Maria. Arra a kérdésre, hogy szakmai téren miért nem volt sikeres Portugáliában, Tátrai, majd később brazil játékosa, Sidney ugyanazt a magyarázatot adta: megpróbálta megfiatalítani az első csapatot, de a Vitória vezetése és szurkolói ragaszkodtak az idősebb - esetenként harminc éven felüli - játékosokhoz.

Brazília - Csúcson: Ceará állam hőse (1960-63)

Tátrai János 1962-ben, a trófeák egyikével. Fotó: Victor Tatrai, Tátrai János unokája jóvoltából.

A portugál kitérő után Tátrai újra Brazília északkeleti részén vállalt munkát, ám nem Paraíbában, hanem a szomszédos államban, Cearában. Az állam fővárosában, Fortalezában működő Ceará Sporting Clubnak  több mint száz éves története során mindössze hét nem brazil edzője volt, ebből kettő európai, mindkettő magyar: Tátrai János és Brunner Imre. Míg utóbbi mindössze tizenegy mérkőzésen irányította a Cearát, Tátrai a külföldiek közül a legtöbb meccs rekordjának birtokosa, százötvennyolc találkozóval. Ezzel a klubbal érte el legnagyobb edzői sikerét. 1961-ben megnyerte Ceará állam bajnokságát, ő az egyetlen külföldi a klub történetében, aki ilyen eredménnyel büszkélkedhet. A következő évben sűrűn váltogatták egymást az edzők a Cearánál, a nyár folyamán Tátrai visszatért Campina Grandebe, de így is fontos része volt abban, hogy a csapat újra bajnoki címet nyert.  A Cearái Sportújságírók Szövetsége 1961-ben Tátrait ítélte a legjobb edzőnek. 1962-ben elnyerte a Cearái Televízió trófeáját, mellyel az állam legjobb trénerét díjazták. 

Tátrai a Ceará bajnokcsapatával 1961-ben. A fotó forrása: Revista do Esporte (RJ), 159. szám, 1962

1962 őszén visszahívták Cearába és azzal a feladattal bízták meg, hogy ő vezesse az állam válogatottját a brazil államok válogatottjainak bajnokságában. Szépen hozta az eredményeket, 1963 elején a cearáiak már valóságos hősként ünnepelték, tanítványaival ugyanis megtört egy több mint harminc éves tabut: a cearái válogatott története során először győzte le és ejtette ki Pernambuco válogatottját az államok versengésének küzdelmeiből. Fortalezaban, az 1:0-ra megnyert meccs után az egész stadion Tátrait ünnepelte, aki megkérte legjobb játékosát, Gildot, hogy vegye a vállára. A sajtó Mágusnak nevezte. A diadal egyúttal azt jelentette, hogy Ceará állam csapata  a brazil labdarúgás legjobbjaival találkozhat, a döntőbe jutásért játszhat, nem kisebb ellenfél, mint a Rio de Janeiró-i (carioca) válogatott (hivatalosan Guanabara állam) ellen.

Tátrai János (középen) a riói válogatott elleni mérkőzés előtt Rio de Janeiroban. Úgy látta, bár illúzió győzelemre gondolniuk, azért nem fogják könnyen adni magukat, az északkeletiek harcosan játszanak, nem félnek. Fotó: Diário de Notícias, 1963. január 19. 

A Maracanã Stadionba látogató cearái válogatott simán, 5:1-re kikapott. Hiába vitte el Tátrai szerinte „mind nagyon katolikus” játékosát misére a mérkőzés előtt, az ima sem segített. Jellegzetes, erős akcentusával ismerte el a meccs után, hogy a riói futball egy magasabb szint: „Categória, máior categória.” Ezzel együtt nem kellett szégyenkeznie. Egyrészt azért nem, mert amikor 1927-ben, története során egyetlen alkalommal a cearái csapat Rióban játszott, 10:0-ra veszített, másrészt azért, mert 1963-ban a hazai visszavágón egy dicsőséges gól néküli döntetlent ért el együttese. Ceará állam válogatottja ezzel a brazil államok válogatottjainak bajnokságában az előkelő harmadik helyen végzett, Minas Gerais állam legjobbjai és a rióiak mögött.

A válogatott irányítása mellett 1963 elején három hónapig a Ceará SC edzéseit is vezette Tátrai, majd egyesületet és államot váltott. Mi sem bizonyítja jobban, hogy szép emlékeket hagyott a klub szurkolóiban, mint az, hogy három évvel később egy Fortaleza – Ceará városi örökrangadón az utóbbi klub szurkolói „Queremos Tatrai!” (Tátrait akarjuk!) kiabálással követelték vissza a magyar edzőt.

Tátrai János, Ceará állam bajnokcsapatának edzője. Fotó: Revista do Esporte (RJ), 159. szám, 1962

Brazília - Észak, északkelet (1963-64)

A Ceará államban elért eredményei hatására Tátrai János a brazil futball legerősebb régióiból, Rio de Janeiró-ból és São Pauloból is kapott ajánlatokat, de talán otthonosabbnak, biztonságosabbnak érezte, ha az általa jobban ismert északi, északkeleti területeken marad és középcsapatoknál vállal állást, jó pénzért. Következő állomáshelyein csak hónapokat töltött, egyik klubtól a másikhoz vándorolt, ami véleménye szerint azért volt hasznos, mert lehetővé tette, hogy nagyon jól megismerje a brazil labdarúgást, különösen az északkeleti régió futballját. 1963 tavaszán megfordult észak legsikeresebb klubjánál a Paysandu Sport Clubnál , mely abban az évben meg is nyerte Pará állam bajnokságát. Ősszel már Pernambuco államban dolgozott, a Santa Cruz FC-nél, de mindössze tizenhárom mérkőzésen irányította a csapatot. 1964 elején visszatért sikerei színhelyére, a Cearához, azzal a céllal, hogy hozzásegítse zsinórban negyedik bajnoki címéhez a klubot, de tavasszal már látszott, hogy nem tudja szállítani az elvárt eredményeket. Hazatért inkább Campina Grandebe, augusztusban elvállalta a Treze edzéseinek irányítását. A fizetését klubról klubra haladva közben szépen feltornázta. Míg a Cearánál 1963-ban havi hatvanezer cruzeirot keresett, a Treze-től 1964-ben már százötvenezer cruzeiro fizetést kért.  

Tátrai János (jobb szélen) a Treze FC csapatával 1964 szeptemberében. Az együttes Brazíliavárosban portyázott és veretlenül tért haza Campina Grandebe. A fotó forrása: Retalhos Históricos de Campina Grande 

Venezuela (1965)

Tátrai 1965 elején újra elhagyta Brazíliát, Venezuelába, Caracasba szerződött, az ottani portugálok által 1958-ban alapított és rögtön abban az évben, majd 1960-ban és 1962-ben is első osztályú bajnokságot nyert Club Deportivo Portuguéshez. Venezuelában is brazil játékosok szerződtetésével igyekezett ütőképes gárdát formálni, de pár hónap után felmondta szerződését és visszatért Brazíliába, azzal az indokkal, hogy nagyon hiányzik a családja. A hírek szerint komoly anyagi lehetőségről mondott le. Később úgy emlékezett caracasi tevékenységére, hogy ő szervezte meg annak a csapatnak az alapjait, amely 1967-ben bajnokságot nyert, a következő évben pedig a Libertadores Kupában is szerepelt.

Brazília - Észak, északkelet (1966-76)

A Campina Grandebe hazatért Gringo 1966-ban a Treze-nél tűnt fel, ez alkalommal azonban nem edzőként, hanem mint szakmai vezető, tanácsadó. Visszaemlékezése szerint ekkor kezdett el játékosközvetítéssel foglalkozni. A Treze 1966-ban veretlenül lett Paraíba bajnoka. Stadionja falán ezután 2022-ig joggal és büszkén hirdette felirat, hogy a klub "az állam egyetlen veretlen bajnoka". 1967-ben újabb állam (Bahia) és újabb egyesület következett Tátrai pályafutásában, az Esporte Clube de Bahia. Ő volt a negyedik külföldi edző a klubnál és az első európai. Rövid ideig, csupán tizenöt mérkőzésen irányította az idényben Bahia-i bajnoki címet nyert gárdát. A következő évben megint visszatért a Treze-hez, az egyesület életében történelminek számító esemény szervezésében segédkezett. A Treze szeretett volna minél több nézőt a stadionjába csábítani, ezért rendezett egy barátságos mérkőzést az 1970-es mexikói világbajnokságra készülő román válogatott ellen, 1968 februárjában. A nézőszám emelése érdekében Tátrai intézte el, hogy a vendéglátó együttesben szerepeljen egy komoly húzónév, a kétszeres világbajnok Garrincha.

A kétszeres világbajnok Garrincha a Treze FC mezében 1968-ban. Állítólag Tátrai János intézte el, hogy szerepeljen a csapatban. A fotó forrása: Retalhos Históricos de Campina Grande 

1972-ben Tátrai újra Ceará államban dolgozott, a Ferroviário Atlético Clube elnöke igazgatónak nevezte ki. Nem volt hálás feladat, egyrészt a játékosok közötti belső súrlódások miatt, másrészt azért, mert nem találta meg a közös hangot a csapat edzőjével, aki el is hagyta a klubot. Végül Tátrai is odébbállt, rövid kitérőt tett a városi rivális Fortaleza Esporte Clube-nál majd 1973-ban egy újabb északkeleti államban, Piauíban vállalt munkát, a katonai rendőrség csapatál, a Sociedade Esportiva Tiradentesnél. Piauí államból ez volt az első egyesület, amely kivívta az indulást a legfelső osztályú brazil bajnokságban (Brasileirão), ahol negyven csapatból a tizenkilencedik helyen zárt. Közben, 1973 októberében Campina Grande önkormányzata egyöntetűen megszavazta, hogy Tátrai János a város tiszteletbeli polgára legyen. A sajtóban kiemelték, hogy bár sokat utazik, de Campina Grandeben települt le, ahol mindenki ismeri és óriási megbecsülésnek örvend. Presztízsét növelte, hogy 1975-ben újra egy állami bajnoki címnek lett részese. Ekkor éppen Pernambuco államban, a Sport Club do Recife elnökének volt a jobbkeze, tanácsadója, valamint segítette az edző, Davi Ferreira, becenevén „Duque” (Herceg) munkáját. A csapathoz Tátrai segédletével érkezett erősítésként egy portugál válogatott labdarúgó, Fernando Peres. A Sport Recife 1975-ben tizenhárom év után nyert újra állami bajnokságot. A bajnoki címet ünneplő vacsorán készült fotón a vezetőség tagjai között Tátrai is látható. 

1975 elején érdekes módon egy magyar nyelvű lap is megszólaltatta Tátrait, a szlovákiai Új Szó. Teljes nevét ugyan nem írták ki ("Tátrai J."), de elárulták róla, hogy "már több évtizede a forró Recifében, Brazília északkeleti részén edzősködik". Tátrai az 1974-es labdarúgó-világbajnokságon "csak" negyedik helyet szerzett brazil válogatott kapcsán fejtette ki véleményét a brazil futball visszaesésének lehetséges okairól. Elégtelennek ítélte az iskolai testnevelés oktatását, erre vezette vissza, hogy a brazil játékosok fizikai erőnléte nem megfelelő. (Már az 1966-os vb előtt is úgy gondolta, hogy a braziloknak az európaiakkal szemben a test-test elleni küzdelem lesz a legnagyobb kihívás.) Azt jósolta, "ha egyszer a brazilok improvizációs készsége és labdaművészete párosul az erőnléttel, akkor ismét a legjobbak lesznek."

Haiti  (1977)

1977. március 24-én adta hírül a Diário de Pernambuco, hogy Tátrai János új kihívás elé néz, Haiti válogatottját fogja irányítani, az 1978-as világbajnokság selejtezőire kell felkészítenie a csapatot. A kiruccanás azonban nem úgy alakult, ahogy azt a magyar szakember korábban elképzelte. Mindössze huszonhárom napot töltött Haitin, májusban már vissza is tért Brazíliába és azt nyilatkozta, többé nem akar Brazílián kívül más országban dolgozni. Amikor Haitibe ért, csak akkor tájékoztatták, hogy csupán egyszerű tanácsadója lenne a szakmai stábnak. (A német Sepp Piontek volt ekkor a szövetségi kapitány.) Anyagilag is többre számított. Brazíliában maradt családja közben erősen aggódott érte, mert Haitit ekkoriban egy diktátor, Jean-Cluade Duvalier, becenevén „Baby Doc” irányította, terror, üldöztetés jellemezte a rendszert. Mindenki megkönnyebbült, amikor Tátrai hazaállított. Jelentését elküldte a brazil futballedzők szövetségének, remélve, hogy a FIFÁ-n keresztül valami kártérítéshez juthat.

Bundabotrányban (1982)

Tátrai nyitott személyisége - ahogy viccelődve mondta: "gringo sármja" - révén könnyen létesített kapcsolatokat, barátságokat szerte Brazíliában. A hetvenes években egyre inkább játékosügynöki, intézői szerepkörben tűnt fel. Kezdettől tagja volt az 1975-ben alapított brazil labdarúgóedzők szövetségének. A Brazil Labdarúgó-szövetségben az északkeleti régiót képviselte. Értelemszerűen kapcsolatban állt a legmagasabb szintű vezetőkkel, köztük João Havelange-zsal, a FIFA egykori elnökével. Az 1970-es, 1980-as években Tátrai befolyásos játékosügynöknek számított. Városi legenda vagy sem, egy kis történet jól példázza, milyen hatása, ereje lehetett szavainak az északkeleti régió labdarúgásában. A sztori szerint egy Rio de Janeiró-ba tartó repülőgépen éppen mellette ült egy bahiai klub, az EC Vitória elnöke. Tátrai rákacsintott egy kreol férfira, aki a gép hátuljában ült, majd az elnökhöz fordult: „Ő az a középhátvéd, akit a Flamengohoz viszek.” Az információ hallatán a bahiai klubvezető szeme felcsillant: „Én akarom azt a védőt!” Üzletelni kezdtek, és amikor már súlyos milliókról volt szó, a „hátvéd” elindult a mosdóba és kiderült, hogy Tátrai csak tréfált, a férfi ugyanis mozgássérült volt.

1982 októberében a brazil Placar sportmagazin nagy visszhangot kiváltó exkluzív cikket közölt a brazil labdarúgás korrupciós ügyeiről, a sportfogadást behálózó bűnszervezetről. Az ügyben összesen 125 játékvezetőt, játékost, edzőt, sportvezetőt vádoltak meg, köztük Tátrai Jánost. A cikk szerint előkelő szerepet játszhatott mérkőzések befolyásolásában, manipulálásában, játékosokat, bírókat fizetett le, tevékenységét pedig jelentős összegekkel honorálták. A hírek szerint ravasz trükköket is bevetett: előfordult például, hogy "gyanús spanyolt" beszélve magát Juan nevű mexikói vállalkozónak adta ki, mexikói játéklehetőség ürügyén környékezte meg a Ferroviária kapusát, aki a következő meccsen azután furcsa potyagólt kapott. Tátrai a sajtóban rögtön cáfolta a vádakat, egyenesen őrültnek nevezve a rádiós szakember és újságíró Flávio Moreirát, aki róla - szerinte - teljesen alaptalan dolgokat állított. (A "Sportlottó Maffia"-ügy 125 érintettjéből végül mindössze húsz lett gyanúsított, Tátrai nem szerepelt közöttük. Megállapítást nyert, hogy szervezett befolyásolásra nem került sor, csak kis, elszigetelt csoportok léteztek.) 

Tátrai János a Placar magazin 1982 októberi számában

Két évvel a halála előtt, egy vele készült beszélgetés során Tátrai hangsúlyozta, hogy a labdarúgásból keresett pénzből nem lett gazdag ember. A kétkedőknek azt üzente, ha úgy lett volna, bizony más életkörülmények között élne: "Nézz rám! Ha kerestem volna pénzt, akkor most így élnék? Ott laknék, ahol lakom?" Ugyanezen meggondolásból, interjúk alkalmával mindig határozottan visszautasította, hogy vállalkozónak nevezzék, mert véleménye szerint a vállalkozó olyan embert takar, akinek van befektetni való pénze és mivel neki ilyen nincs és nem is volt, ezért közvetítő a foglalkozásának helyes megnevezése. És hiába kérdezgették, a brazil futball kulisszák mögötti történéseiről nem beszélt. 

Alkony

1987-ben, a már hatvanöt éves Tátrai kapott még egy lehetőséget: kedvenc klubja, a Treze alkalmazta, újra edzőként dolgozhatott. Csapata a brazil bajnokság másodosztályában szerepelt, 1988-ban huszonnégy résztvevő klub közül a huszonkettedik helyen végzett. Az 1980-as évek végétől Tátrai egészségügyi és anyagi problémákkal küzdött. Egyre inkább azt tapasztalta, a sok barát közül csak kevesekre számíthat, ha baj van. Élete utolsó szakaszában már meccsekre nem járt el, viszont - mindig elegánsan, nadrágtartósan, öltönyben, botjára támaszkodva -  naponta ellátogatott délidőben Campina Grande belvárosába, a Jornal da Paraíba szerkesztőségébe. Mosolyogva köszöntötte a lap munkatársait, ivott egy kávét, elolvasta az újságot. Kedvenc helye a Calçadão volt, a város központjában. Rendszerint itt találkoztak Campina Grande üzletemberei, kereskedői, művészei, politikusai, sportolói, hogy a legfontosabb napi híreket megbeszéljék. Tátrait egy végtelenül kedves, jó modorú, értelmes, sokat tréfálkozó öregúrnak ismerhették. 2007-ben korábbi játékosa, a Treze és a Campinense egykori csatára, Zé Luiz készített vele egy interjút. Nyolcvanötödik születésnapja alkalmából a Jornal do Paraíba újságban barátai magyar nyelvű felirattal kedveskedve kívántak neki boldog születésnapot.

Tátrai János köszöntése a Jornal do Paraíba újságban, 2007. április 25-én. Forrás, újságkivágás: Victor Tatrai, Tátrai János unokája.

2009-ben Tátrai és felesége, Maria do Socorro Campina Grandeből Paraíba állam fővárosába, João Pessoaba költözött, ahol lányuk, Ana Maria élt. Az idős Tátrai már nehezen tudott volna egyedül beteg feleségéről gondoskodni. Maria do Socorro 2010-ben hunyt el, Tátrai János 2011. június 20-án követte, nyolcvankilenc évesen. Hasi fájdalmakkal vitték kórházba, de még az úton is tréfálkozott. Anuerizma miatt öt órás műtéten esett át, közben komplikációk léptek fel és teste feladta a küzdelmet. Végakaratának megfelelően Campina Grandeben temették el, a Monte Santo temetőben. Koporsóján szeretett klubja, a Treze FC zászlóját helyezték el. A sokat megélt Tátrai két gyermeket, három unokát, két dédunokát hagyott hátra. Halála kapcsán megemlékezett róla többek között a paraíbai televízió, Campina Grande történetével foglalkozó blog, több online újság. 

Tátrai János 2010-ben. Fotó: Victor Tatrai, Tátrai János unokája jóvoltából

2009-ben egy Campina Grandeből származó írónő, Clotilde Tavares az HungriaMania blogon megemlítette, hogy kislány korában Campina Grandeben élt egy fociedző, Tátrai János. "Ő a magyarok földjéről való." - mondta Tátrairól az apja Clotilde-nak, aki ekkortól szeretett bele a "magiar" szóba, nagyon szépnek találta. Campina Grandeben méltón őrzik Tátrai emlékét. 2015-ben Anna Karolina Sá a Paraíbai Szövetségi Egyetem (UFPB) "Espaço Experimental" rádióműsorában egy négy részes riportsorozatot készített az életéről (1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész). Tátrai egyik unokája, João Victor Tatrai tapasztalatai szerint nagyapjára mind a mai napig emlékeznek a városban. Egy nap Campina Grande egyik éttermében járt és vezetékneve alapján rögtön megkérdezték, hogy rokona-e a magyar fociedzőnek. Amikor felfedte, hogy igen, ő az egyik unokája, az étterem vezetője az egész világnak szétkürtölte és mindenkit odahívott, hogy lássák, milyen illusztris vendége van. 

Vissza a gyökerekhez, Brazíliából magyar földre

Az élet úgy hozta, hogy Tátrai három unokája közül a legifjabb, João Victor Tatrai a munkája révén pár évre Magyarországra költözött. A brazíliai Tátraiak közül ő volt az úttörő, az első, aki eljött nagyapja szülőhazájába. Brazíliában a tervezőszoftvereket fejlesztő Autodesknél dolgozott, majd átnyergelt annak nagy versenytársához, a Graphisofthoz. Kezdetben nem is tudta, hogy magyar szoftvercéghez került, szívet melengető pillanat volt számára, amikor ez tudatosult benne. 2019-től a közelmúltig Budapesten élt és dolgozott, 2021-ben itt született fia, Ákos. A gyermek kettős, brazil és magyar állampolgár, ahogy édesapja is. Majdnem száz évvel Tátrai János születése után, 2023-ban valósult meg a nagy találkozás a Tátrai-család brazíliai és magyar ágának tagjai között, Veszprémben. Brazíliából Tátrai János lánya, Victor édesanyja, Ana Maria látogatott Magyarországra, aki így végre megismerhette nagybátyját, a nyolcvanhárom éves Ferencet és annak családját. A Veszprémből indult Tátrai János az emlékek megidézésével visszatért szülővárosába. 

Tátrai János unokája (Victor), öccse (Ferenc) és lánya (Ana Maria) 2023 júniusában Veszprém belvárosában, a Kossuth Lajos utcában. Fotó: Victor Tatrai, Tátrai János unokája jóvoltából.  

*****

Guttmann Béla, Sebes Gusztáv, Solti Dezső és Szóbel Ármin érdeklődéssel figyelte Bécsben, 1964 decemberében, a Bajnokcsapatok Európa-kupája negyeddöntőjének sorsolását. A sorsolást követően Sebes, a magyar utánpótlás-válogatott edzője és Guttmann, az osztrák válogatott irányításától ősszel elköszönt tréner azt latolgatta, milyen esélyei lehetnek a Győri Vasas ETO-nak majdani holland ellenfelével szemben. Solti, a regnáló BEK-győztes olasz Internazionale "menedzsereként" nyilatkozott arról, hogy a negyeddöntőben nincsenek már könnyű ellenfelek, elégedett a sorsolással. A másik európai gigász, a portugál Benfica esélyeit szintén egy magyar, Szóbel Ármin értékelte, aki bizakodásának adott hangot, hogy le tudják majd győzni a Real Madridot.

Lánykereskedőből a Benfica embere

Rodolfo summás megítélése szerint Szóbel Ármin "egy szélhámos leánykereskedő" volt. A hatvanas évek elején felkeltették azonban érdeklődését a futballbizniszben rejlő lehetőségek. Egyik napról a másikra befolyásos meccsszervező üzletember szerepében tűnt fel, aki kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezik Európában és a Közel-Keleten. Láthattuk, hogy Ármin vállalkozásának fő profilja - táncegyüttesek toborzása, fellépésük szervezése címén - lányok futtatása volt. Sportszervezői munkája kiegészítő-, egyúttal fedőtevékenységként szolgált. Miután a Benfica környezetébe került, előszeretettel hangoztatta magáról, hogy a lisszaboni klub hivatalos megbízottja, menedzsere. Hermann Szobel "művésznéven" a külföldi és a magyar sajtónak is szívesen mesélt az egyesülettel kapcsolatos aktualitásokról. Elterjedt róla, hogy tekintélyes vállalkozó, az egyik legjelentősebb meccslekötő Európában. 1968 márciusában Szepesi György az Esti Hírlapban a Benfica múltjának magyar vonatkozásai kapcsán egyenesen azt írta róla, hogy a klubnál „a nagy korszak akkor kezdődött, amikor a Guttmann-Szóbel duó vette át a szakmai vezetést. Guttmann Béla kétszeres Európa-bajnokká, Szóbel pedig milliomos klubbá tette a Benficát.” A magyar vonal ráadásul Szóbelnek köszönhetően maradt meg az egyesületnél, mert noha Guttmann Béla, Czeizler Lajos, Schwartz Elek után portugál tréner, Fernando Cabrita irányítja a Sasokat, „a menedzser Szóbel továbbra is élvezi a Benfica vezetőinek bizalmát.” Ármin szerénytelenül állította magáról, hogy a Benfica aranykorának három magyar trénerét, az összességében hét kupát elhódító Guttmannt, Czeizlert és Schwartzot is ő ajánlotta Portugáliába, sőt, később még Illovszky Rudolfot is (aki végül nem került Lisszabonba). Mesebeszédnek, megmosolyogtató kijelentésnek gondolhatnánk, csakhogy a neves portugál sportlap, az "A Bola" 1963. augusztus 24-i száma expressis verbis azt írja, hogy a "csodás" Szóbel ajánlotta Czeizlert a Benfica figyelmébe. Nem véletlen az sem, hogy ő kísérte a magyar trénert, amikor az megérkezett Portugáliába. Szóbelnek biztosan volt kapcsolata a Benfica csapattagjaival is. Az "A Bola" 1965. szeptember 16-i számából tudhatjuk például, hogy a lisszaboni Sasok kitűnő hátvédje, Ângelo Martins visszavonulását tervezve megkereste Szóbelt, hogy a búcsúmeccsére segítsen Lisszabonba hozni a Budapesti Honvédot. Évekkel később a magyar állambiztonsági szolgálat emberei a Benfica sportvezetője, korábbi kapusa, Costa Pereira társaságában látták Szóbelt.

Czeizler Lajos, Schwartz Elek és Biri János, a Benfica edzői. Szóbel Ármin állítása szerint Czeizler és Schwartz neki köszönhetően került Portugáliába. A fotó forrása: Labdarúgás, 1965 május, 13. old. / ADT

Amíg Guttmann Béla át nem vette a Benfica edzői tisztségét, a BEK történetében soha nem akadt olyan portugál együttes, amely túljutott volna a torna első körén. A klub szinte az ismeretlenségből hirtelen a legnagyobbak közé emelkedett, nemzetközi megmérettetések állandó résztvevője lett. Jó eséllyel Szóbel Árminnak is része volt abban, hogy megszaporodtak a Benfica külföldi szereplései és ezáltal gyarapodtak a klub bevételei. Szóbel az európai futballközegben hamar csúcsra ért. A hatvanas évek meghatározó klubjának, a Bajnokcsapatok Európa-kupáját kétszer elhódító és háromszor a döntőig menetelő Benficának egyik segítője, háttérembere lett.

Kérdés, pontosan mikor, hogyan, milyen kapcsolatokon keresztül került Szóbel Ármin Portugáliába, majd a Benfica közelébe. Ha Guttmann Bélával ismerték már egymást régebbről, Budapestről, Bécsből vagy Olaszországból, nem zárható ki, hogy a tréner segített. Guttmann már jóideje a Benfica edzője volt, amikor 1960-ban, a karneváli időszakban Lisszabonba látogatott a Szóbel Balett. A ma hotelként, étteremként üzemelő egykori éjszakai mulató, a Maxime adott helyet az izgalmas táncos produkciónak. Az előadás olyan nagy sikert aratott, hogy a következő évben, 1961 márciusában az Európa és a Közel-Kelet országait bejáró táncoslányok Brüsszelből megint Lisszabon felé vették az irányt. Március elejétől két hónapon át szerepeltek a Maxime-ban. A beharangozóban Európa egyik legjobb előadásának titulált „Folies Wien 1961” show húsz gyönyörű táncosnőt és modellt ígért, köztük Miss Bécs és Miss Budapest fellépését. A Szóbel Balett Lisszabonba érkezéséről fotó is készült a Santa Apolónia pályaudvaron. A népszerű napilap, a Diário de Lisboa oldalán megjelent fényképen, bal szélen a hölgyeket kísérő "impresszárió", Szóbel Ármin is látható. Nyáron a revüegyüttes elhagyta Portugáliát, júliusban már Spanyolországban vendégszerepelt. 

Milánói cinkos- és vetélytárs: Solti Dezső

A két Szóbel, Ármin és István sötét üzelmei számos ponton összefonódtak a Milánóban felfutott Solti Dezső mesterkedéseivel. A Szóbel-testvérekre egyenesen a hírhedt Solti tanítványaiként, pártfogoltjaiként emlékezett Imi Markos, egykori svédországi sportújságíró, Markos Imre válogatott labdarúgónk fia, Dénes Tamás – Sándor Mihály: Markos, a Bocskai büszkesége című könyvében:

A Szóbel testvérek varietétáncosok voltak, az egyik fivér, István az MTK-ban balszélsőt játszott. Korán elhagyták Magyarországot, a zsargonnal élve dobbantottak, hogy Olaszországban kössenek ki. Solti (Steinberger) Dezső, aki Itáliában Desiderio Solti néven menedzserkedett, megpróbálta felkarolni őket. Nem igazán sikerült ez a Balmazújvárosból elszármazott világfinak, annál inkább a revűben. Az 1958-as világbajnokságon Svédországban járt a futballista Szóbel, Solti társaságában érkezett, és két héten keresztül együtt voltak velünk. Apám kedvelte Pistát, a jasszos pesti dumáját. Tény, hogy folyton nyomta a sódert.”

Izgalmas volna tudni, Solti és a Szóbelek mióta ismerték egymást, ki kinek mit „tanított”, mit köszönhettek a Szóbel testvérek Soltinak vagy akár fordítva! Ahogy az előző posztban említettük, Szóbel Ármin már 1946 nyarán járhatott Milánóban, István pedig egy évvel később vándorolt ki Olaszországba. A testvérek már bizonyára szépen beágyazódtak az olasz közegbe, amikor Solti 1949 áprilisában Itália felé vette az irányt. A nácizmus üldözötteiről dokumentumokat őrző hatalmas online adatbázis, az Arolsen Archives oldalalán Solti Dezső életútjával kapcsolatban értékes információkhoz juthatunk, köztük megtaláljuk annak világos bizonyítékát is, hogy "Futballdezső" már 1949/50-ben a Szóbelek revüszervező, lánykereskedelmi üzletágában dolgozott. Lássuk, hogyan is történt! Az általa szolgáltatott adatok szerint harminchét évesen, 1948 végén beiratkozott Budapesten a "Borosh" artista- és tánciskolába (ez az Artista Akadémia lehet, melyet Baross Imre vezetett), mert elhatározta, hogy artista lesz. Pályaválasztását kétségkívül motiválta, hogy az iskola minden évben biztosított külföldi vendégszereplést művészeinek, a turnékra indulók könnyebben kaphattak útlevelet. (Ne feledjük, Szóbel István korábban tagja volt a Magyar Artista Egyesület választmányi vezetőségének, biztosan tudott hasznos tanácsokkal szolgálni.) Olaszországba érkezve elsőként Triesztben, a Colorado nevű éjszakai lokálban lépett fel egy csapat táncosnővel. Maga is táncolt. Ezt követően, pár hónap leforgása alatt, új szerződései nyomán megfordult Milánó, Róma, Torino, Saint-Vincent, Nápoly night clubjaiban és kaszinóiban. Az igazán érdekes az, ami 1949 decemberében, majd azután történt. Ekkor Bécsbe (!) utazott, hogy új "balett-társulatot" szervezzen, a korábbi csoport ugyanis "szétszóródott". Solti Bécsben minden bizonnyal találkozott Szóbel Árminnal, majd 1950 elején visszatért Olaszországba, ezúttal Padovába. Itt eltöltött pár hónapot, hogy az új táncosnők betanításával (és feltételezhetően prostitúcióra kényszerítésével) foglalkozzon. Padova még azért is érdekes, mert ekkor pont ebben a városban edzősködött Guttmann Béla. 1950 októberében Solti Triesztbe utazott, táncoslányai a "Notturno" mulatóban léptek fel. Itt érnek össze a szálak. Ahogy korábban megírtuk, az osztrák sajtó 1950 novemberében, Szóbel Ármin letartóztatásakor arról cikkezett, hogy Szóbel és táncosai októberben Triszetbe mentek, csak Szóbelnek még akadt egy kis dolga Salzburgban. Ha esetleg még volna kétségünk, hogy Szóbel és Solti összedolgozott, utóbbi megadta "balett-társulata" pontos nevét: "Szobel's Show Girls". Ármin letartóztatását követően tehát Solti vitte tovább a csoportot Olaszországban. Decemberben Milánó, 1951 januárjában Róma következett.

Solti Dezső 1967-ben. Forrás: Tükör, 1967. augusztus 29., 12. old. / ADT

Solti később Milánóban vert gyökeret és az FC Internazionale szolgálataiba szegődött. Milánó fontos szerepet játszott a Szóbel-testvérek, Guttmann (AC Milan edző, 1953-54), Czeizler (AC Milan edző, 1949-52) életében is. 1962-ben a Benfica két ízben is az olasz városba, a San Siro stadionba látogatott barátságos mérkőzést játszani. Feltételezhetően Guttmann, Szóbel és/vagy Solti közreműködésének köszönhetően jöttek létre ezek a találkozók. Az elsőre 1962. március 14-én került sor, az olasz válogatott nem hivatalos meccsen mérte össze tudását a lisszaboni Sasokkal és 4:1 arányban győzött. Szeptember 6-án újra Milánóban vendégszerepelt az akkor Európa első számú és legjobban fizetett klubcsapatának számító Benfica. A lisszaboniak skandináv turnéról érkeztek a San Siroba, hogy az Interrel játsszanak. A Benfica 25 ezer dollárt kért a fellépésért, a találkozót a hazai csapat nyerte 3:2-re, mindenki jól járt. A milánói reptéren az olasz szocialista pártlap, az Avanti! újságírója készített egy gyors interjút Szóbel Árminnal, amelynek digitális változata ugyan elérhető, de sajnos alig olvasható. Annyi mindenesetre kiderül a cikkből, hogy Szóbelt Olaszországban a Benfica „general manager"-ének tartották, aki szoros kapcsolatban áll Guttmann Bélával. Szóbel azt nyilatkozta, hogy az Inter - Benfica meccset megelőző évben szinte havi rendszerességgel járt Milánóba, hogy tárgyaljon Italo Allodival, az Inter főtitkárával. Mint Guttmann régi jó barátja, ismerője, sőt felhatalmazottja, azt is belengette, hogy Guttmann kapható volna az Internél folytatni edzői pályafutását, ha a klub trénere, az argentin Helenio Herrera távozna. Guttmann már fél évvel korábban is pedzegette, hogy szeretne visszatérni Olaszországba, ami azért érdekes, mert az olasz egyesületeknél azelőtt általában keserű tapasztalatok érték, másrészt még alig-alig ült el milánói gázolási ügye (1955 áprilisában Solti kocsiját jogosítvány nélkül vezetve a városban elütött két fiatalt, egyikük életét vesztette).

Guttmann Béla, a Benfica trénere Giovanni Ferrarival, az olasz válogató bizottság tagjával parolázik 1962. március 13-án Milánóban, az Olaszország - Benfica mérkőzés előtti edzésen. Forrás: La Stampa, 1962. március 14., 6. old.

1965 május elején Szóbel Ármin komoly sportdiplomáciai feladattal érkezett Milánóba, egyúttal szembekerült a Solti manőverei által támogatott Inter érdekeivel. A Bajnokcsapatok Európa-kupája döntőjébe a Schwartz Elek által vezetett Benfica ellenfeleként ugyanis pont az Internazionale került, miután az elődöntőben - meglepő játékvezetői ítéleteknek köszönhetően - a Liverpoolt kiejtette. Szóbel a Benfica "nagyköveteként" milánói tárgyalásain azt akarta elérni, hogy ne az UEFA által kijelölt San Siro legyen a BEK-döntő helyszíne. Sportszerűtlen megoldás tudniillik, hogy a döntő egyik résztvevőjének otthonában rendezzék az összecsapást. Alternatívaként azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a kupa sorsát ne egy, hanem két mérkőzésen döntsék el, az elsőre Milánóban, a másodikra Lisszabonban kerülhet sor. A Benficától egy hivatalos levelet is kapott, amelyben a portugál klub megerősítette, hogy kész két mérkőzést játszani. Az "A Bola" május 1-i számában Szóbel igyekezett nyugtatni a portugálokat, hogy minden követ megmozgat, már egyeztetett telefonon Barcs Sándorral, az UEFA alelnökével is az ügyről, az Inter pedig mutat hajlandóságot. Végül azonban Szóbel és a Benfica érvei súlytalannak bizonyultak, az UEFA hagyta, hogy a kék-feketék élvezzék a hazai pálya előnyét. Az Inter a brazil Jair góljával 1:0-ra győzött és megvédte címét. A találkozót követően Szóbel azonnal akcióba lendült. Arról győzködte Herrerát, hogy a két csapat játsszon azért a közeljövőben két meccset, egyet Milánóban, egyet pedig a portugál fővárosban. Egy évvel később meg is állapodott egymással Allodi és Szóbel, hogy a következő idényben Lisszabonban találkozik egymással a két együttes, ám ez végül nem realizálódott. Szóbel meccsszervező tevékenységéhez köthető azonban az 1966 szeptemberében létrejött milánói Internazionale - Újpesti Dózsa (2:3) találkozó.

Magyar klubok portugálok ellen

Ahogy a portugál sportlap, az "A Bola" jellemezte őt, "a Benfica keringési pályáján mindig jelen lévő Szóbel"  sportvezetői megbízások ürügyén, meccslekötésekre hivatkozva a hatvanas években előszeretettel tűnt fel Magyarországon, magyar futballklubok környezetében is. Ahogy azt Orbán-Schwarzkopf Balázs és Vörös Csaba korábbi részben említett cikkeiből tudhatjuk, beutazásaikor Szóbel a Belügyminisztérium alá tartozó Újpesti Dózsa meghívásaira hivatkozott, a klubnak 1963-tól ajánlgatott túralehetőségeket, külföldi barátságos mérkőzéseket. Kapcsolatban állt a Vasas vezetőségével is. A Benficánál konkrét, hivatalos pozíciója valószínűleg nem volt, de meggyőző kapcsolati tőkéje miatt hihetőnek tűnt, hogy a lisszaboni klub menedzsere. Mindeközben, a több lábon álló vállalkozó, mindig kihasználta magyarországi látogatásait arra, hogy bécsi mulatójába, a Casanovába vagy külföldön turnézó revüibe táncosnőket, artistákat, zenészeket keressen. Anyagi helyzetével kapcsolatban 1968 márciusában büszkén vallotta az "A Bola" lapjain, hogy nem élet-halál kérdése számára egy nemzetközi futballtorna megszervezése, mivel nemzetközi színtéren működő üzletember, aki a futballszférán kívül, egyéb területen folytatott szervezői munkájából él.

1965. április 30-án Szóbel ott volt a Népstadionban, a Győri Vasas ETO – Benfica (0:1) BEK-elődöntőn. Az "A Bola" május 1-i száma azt írta róla, az európai labdarúgás jól ismert figurája, aki nagy nemzetközi meccseken mindig megtalálható. Ráadásul azon kevesek egyike, akik a kellemest a hasznossal tudják ötvözni, hiszen a meccslátogatások alkalmával futballügyleteit is bonyolíthatja. A Benfica külföldi bemutatkozása érdekében már több szerződést is kötött. „Visszás helyzetben vagyok, egyik szemem sír, a másik nevet, mert magyar vagyok, de nagy barátja is a Benfica-nak.” -  nyilatkozta a meccs után. Örült viszont, hogy a stadion tele volt, és hogy a Benfica játékának színvonala nem okozott csalódást a magyar szurkolóknak.

1966. október 5-én megint egy portugál vonatkozású meccsen találjuk Szóbelt a Népstadionban. Vélhetően ekkor már a Vasas körül is forgolódott. Az angyalföldiek a BEK első fordulójában 5-0-ra győzték le a lisszaboni CP Sporting együttesét. A mérkőzést követően a „legjobban működő nyugat-európai labdarúgómérkőzés-lekötő”, „a Benfica és más híres klubok mérkőzéslekötője” abban bízott, hogy a sorozat meglepetéscsapata a Vasas lesz és bejut a legjobbak közé.

1968 márciusában a Vasas újra a Benficával találkozott a BEK-ben, ezúttal a negyeddöntőben. A pesti összecsapás (0:0) előtt a Vasasnál megjelent Solti, hogy doppingszereket ajánljon fel, de a csapat ezeket nem vette igénybe. Feltehetően Szóbel sem hagyta ki ezt a meccset. Igazán azonban a visszavágón, a Vasast kísérve, Lisszabonban jött el az ő ideje. Számos interjút adott a portugál és a magyar sajtó munkatársainak, elemében volt, sokat szerepelt. A lapokban megjelent hírekből érzékletes képet kaphatunk arról, hogyan működött Szóbel Ármin, amikor üzletkötés reményében akcióba lendült.

Szóbel Ármin álmai

A Benfica - Vasas mérkőzés előtt három nappal érkezett Lisszabonba. Másnap a népszerű napilap, a Diário de Lisboa, Szóbel fotójával illusztrált kis cikkében máris beszámolt "az ismert sportvállalkozó" lisszaboni terveiről. Szóbel régi álma volt, hogy egy csodálatos nemzetközi tornát valósítson meg Lisszabonban, a két nagy portugál klub (Benfica, Sporting), valamint a BEK és a KEK győztesének részvételével. Nagyreményű vállalkozásához el akarta nyerni a két portugál egyesület beleegyezését, támogatását. Kilátásba helyezett számukra külföldi portyákat. Az "A Bola" 1968. március 14-i és 16-i száma részletesen tudósított Szóbel tárgyalásairól. A Benfica eleinte nem mutatott túlzott lelkesedést az augusztusra előirányzott lisszaboni négycsapatos nemzetközi torna ötlete iránt, később nyitottabnak bizonyult. A Sporting viszont nem hitt benne. Szóbel azzal érvelt, hogy egy ilyen esemény több millió escudot hozhat a konyhára, márcsak azért is, mert a televíziót is érdekelné. Bedobta azt is, ha Lisszabonnak nem kell a torna, akkor Milánóban rendezi meg, az Inter és a Milan részvételével. 

Szóbel Ármin 1968-ban. Forrás: Diário de Lisboa, 1968. március 12., 24. old. / Pasta: 06585.123.22051. Fundação Mário Soares e Maria Barroso/Diário de Lisboa/Ruella Ramos

Külföldi túralehetőségek terén a Benficának Szóbel természetesen olyan országokat javasolt, ahol megfelelő kapcsolatokkal és helyismerettel rendelkezett: Olaszországot (Milánó, Nápoly), Törökországot, felmerült még Görögország is. Nehezítette a dolgát, hogy konkurensei is megjelentek: egy olasz üzletember Dél-Amerikába vitte volna augusztusban a Sasokat és New Yorkból is érkezett egy meghívás. (1968 nyarán a Benfica végül nyolc külföldi barátságos mérkőzést játszott: hét latin-amerikai ellenféllel találkozott és csak egy olasszal, a Lanerossi Vicenzaval.)

Ha már Lisszabonban volt, nem tétlenkedett, a Benfica nagy riválisát, a Sportingot is felkereste Szóbel. Azt indítványozta, hogy egy hét alatt megszervez egy mérkőzést a két zöld-fehér együttes, a Sporting és a Ferencváros között. Mivel a Sporting már kiesett a Portugál Kupából és éppen szabad, az FTC pedig hamarosan Bilbaoba látogat a Vásárvárosok Kupája negyeddöntő mérkőzésére, március 24-én tudnának találkozni a csapatok Lisszabonban. Állította, hogy már fel is hívta a Fradi vezetését és várja válaszukat. Kérdés, mit szól az ötlethez az MLSz és a Ferencváros következő bajnoki ellenfele. Májusra két külföldi meccset, augusztusra Ausztriát, Magyarországot, Jugoszláviát érintő túrát ígért a Sportingnak.

Az "A Bola"-ban március 16-án megjelent egyik cikkből az is kiderül, hogy Szóbelnek volt még egy nagy dédelgetett álma. Bízott benne, hogy még az év során megtalálja az őt megillető helyet az osztrák futballban. Úgy kalkulált, hogy egy nagy, profi klub elnöke lesz Ausztriában. Garantálta, hogy amennyiben ez megvalósul, két éven belül Európa trónjára jut a csapata. A kulcs egyszerű: osztrák játékosai mellé a világ legjobb focistái közül vesz majd hármat: egy brazilt, egy angolt és egy németet. „Vásárolok, nem érdekel, hogy mennyiért.” - foglalta össze stratégiáját.

Visszatérve a Benficára, Szóbel egy olyan portugál klubról ábrándozott, amely az Interhez, a Manchester Unitedhez, de főként a Real Madridhoz hasonlóan roppant aktív, mindig él a külföldi meccslehetőségekkel, évente huszonöt-harminc nemzetközi mérkőzést is lejátszik, alkalmanként 20-25 ezer amerikai dollárt keresve. A Benfica aktuális értékével, árfolyamával kapcsolatban mindig tisztában volt. Lisszaboni megbeszélésein példaként hozta Törökországot, ahol szerinte a Benfica egy vendégjátékért ugyanannyit kaphatna mint a brazil válogatott. Korábban, 1964-ben arról tájékoztatott, hogy a kétszeres BEK-győztes lisszaboni Benfica értéke ötezer dollárral esett egyetlen vereség miatt. A dortmundi fiaskó előtt még 25 ezer dollárt lehetett elkérni meccsenként a Benfica vendégjátékáért, de utána csupán 20 ezer dollárral tudott számolni a nemzetközi futballbörzén. (1963. december 4-én a Borussia Dortmund meglepetésre 5:0-ra legázolta a BEK nyolcaddöntőjében a Czeizler Lajos által irányított, Eusébiot és Costa Pereirát éppen nélkülöző Benficát.) Guttmann valamivel magasabb összeget jelölt meg, amikor arról elmélkedett, hogy tulajdonképpen ő olcsó edző és mindig más aratja le a siker gyümölcseit: "Amikor 1959-ben elkezdtem náluk dolgozni, a Benfica egy meccsért 2500 USA-dollárt kapott, az én munkám és sikereim révén ez a fellépti díj 30 000 USA-dollárra emelkedett meccsenként."

Eusébio apa lett és két góllal ünnepelt

Éppen a Benfica - Vasas mérkőzés napján, 1968. március 14-én Eusébionak lánya született, apa lett. Bár egy kis sérüléssel küzdött, vállalta a játékot. Későbbi portugál értékelés szerint ezen a meccsen olyan zseniális formát és vehemenciát mutatott, amilyet utoljára 1965-ben, a Real Madrid ellen 5:1-re végződött találkozón. A Vasas hálójába két gólt lőtt a második félidőben, majd Torres állította be a 3:0-ás végeredményt. 

Eusébio (és Szóbel) nagy napja. Eusébio (Benfica), Szóbel Ármin és Farkas János (Vasas), a Benfica - Vasas BEK negyeddöntő mérkőzés előtt 1968. március 14-én Lisszabonban. Forrás: A Bola,1968. március 16., 3. old.

A mérkőzés után a portugál és magyar újságírók kíváncsiak voltak Szóbel Ármin véleményére is. Üzleti szempontból természetesen örült a Benfica sikerének. A Vasas legyőzése tovább növeli a portugál klub hírnevét, tekintélyét külföldön, hiszen olyan magyar csapat felett sikerült diadalt aratni, amely csupán egy hónapja, Argentínában a Racing Buenos Aires és a River Plate legyőzésével nemzetközi tornát nyert, amelyet ő (sic!) szervezett. A neves sportújságírónak, Vándor Kálmánnak arról kesergett, hogy „a szép magyar futballból semmit nem láthatott a portugál közönség, amely pedig éppen a magyar edzők munkájának köszönheti, hogy a Benfica és a Sporting a nemzetközi élvonalba tartozik."

A magyar edzők és még a Benfica - Vasas meccs krónikájához tartozik, hogy a Vasas trénere, Illovszky Rudolf örömmel elszerződött volna a Benficához. Portugál lapoknak azt nyilatkozta, hogy tanul portugálul, már nagyjából kétszáz szót tud és szívesen kamatoztatná a jövőben nyelvtudását. A legnagyobb edzőnek Guttmann Bélát, egykori mesterét (Vasas, 1945) tartotta, aki őt és Hidegkutit beajánlotta a Benficának. Szóbel ezzel szemben később azt hangoztatta, Illovszkyt ő javasolta a portugál klubnak. 1969-ben a Benfica vezetése puhatolózott is a trénernél.

A kiutasított

A lisszaboni pezsgés után pár hónappal Szóbel előtt bezárult egy kapu. Májusban a jóideje figyelt "Managert" a BM III/II-9 osztálya kiutasította Magyarországról, erkölcstelen tevékenysége, táncosnők külföldi szerződtetése, prostitúcióra kényszerítése miatt. Júniusban több lap is leközölte, hogy az osztrák állampolgár, bécsi lakos Szóbel Ármint „a Magyar Népköztársaság érdekeit sértő tevékenysége miatt a Belügyminisztérium szervei az ország területéről kiutasították.” Magyar állambiztonsági dokumentum szerint csempészügyletei miatt Portugáliába, Egyiptomba, Libanonba, Törökországba és Görögországba sem mehetett. Úgy tűnik, Szóbel alvilági kereskedelemben játszott szerepe itthon egyébként sem volt teljesen ismeretlen. A Magyar Ifjúság 1969-ben egyik cikkében a legnagyobb meccslekötők közé sorolta Szóbelt, konkrét nevet pedig nem említve megjegyezte: „Egyikük játékosügynök, de artistákat is toboroz, s van aki a leánykereskedelmet sem veti meg!”

1970 márciusában Vándor Kálmán újságíró az Admira - Vasas Közép-európai Kupa negyedöntőn, Bécsben összefutott Szóbellel, aki naprakész információkkal rendelkezett a Benficáról. Arról számolt be, hogy a portugál klub nagy hősei kiöregedtek, éppen új edzőt keresnek, angolt (Hagan, Whit, Walters) vagy magyart (Illovszky, Hidegkuti). Úgy tudta, hogy a Benfica a jövőben fiatalokra és erőre szeretne alapozni és ehhez az angol vonal alkalmasabb lehet. Illovszky változatlanul örömmel ment volna Portugáliába, de végül Szóbel sejtése igazolódott, az angol Jimmy Hagan lett a befutó a Benficánál. A Hagan-korszakban történt Eusébioval egy híres eset, amikor Guttmann Béla barátja, egy magyar üzletember vette rá a Fekete Párducot és a klub vezetőit, hogy sérülése ellenére lépjen pályára a Bayern München ellen. Nem teljesen kizárt, hogy az illető Szóbel Ármin volt. Vörös Csaba "Alvilági játszmák a labdarúgás árnyékában" című cikkében idéz egy jelentést, miszerint Szóbel azt állította, hogy többek között Guttmann Bélával utazik a mexikói labdarúgó-világbajnokságra, hogy a Csehszlovák válogatottból a két legjobb szlovákiai magyart tanulmányozzák és megpróbálják elcsábítani. Kapcsolata nem szűnt meg a labdarúgással, a Szovjetunióba járt, hogy ottani klubcsapatokkal mérkőzések lekötéséről tárgyaljon. Valószínűleg 1984-ben hunyt el Bécsben, egy évvel bátyja, Aurél és három évvel Guttmann Béla halála után.

Orbán-Schwarzkopf Balázs történész, levéltáros összefoglalója Szóbel Árminról. A fotón Szóbel zakójának hajtókáján, úgy tűnik, a Benfica címere, kitűzője díszeleg. Forrás: A politikai nyomásgyakorlás eszközei - terrorizmus, szervezett bűnözés

A budapesti éjszakai élet királya

Ármin öccse, István az ötvenes évek végén szögre akasztotta a futballcipőt és Belgiumban rendezvényszervező, művészközvetítő irodát nyitott. 1960-ban a világhírű opera-énekesnőnek, Maria Callasnak szervezett fellépést. (A díváról készült fotó a kilencvenes évek elején István budapesti irodájának éke volt.) Az iroda referenciái között a milánói balett társulata és a legendás olasz tenor, Mario del Monaco is szerepelt. A minőségi magaskultúra képviselete mellett persze István egyre inkább részt vett az Árminnal közösen épített és üzemeltetett lánykereskedelmi vállalkozás, a Szóbel Balett szervezésében is. Neves szaktekintélynek számított. A Shutterstock oldalán megtalálható egy 1968 nyarán készült fotó, amelyen együtt látható Antwerpenben, az Abbaye Clubban egy nagyágyúval, a londoni Soho királyával, a sztriptízklub-tulajdonos Paul Raymonddal, aki pornóújságok kiadásával is foglalkozott. Raymond éppen Belgiumba látogatott, hogy új sztriptíztáncosnőket szerezzen londoni klubjába és minden bizonnyal István volt a kalauza.

A hatvanas években nemcsak Ármin, hanem István is visszalátogatott Magyarországra. Az Esti Hírlap újságírója 1965 telén Budapesten, a Margitszigeti Nagyszállóban futott össze vele: "Szíriá­ból egy rendezőiroda vezető­je (ismerős, ismerős, persze, pesti volt hajdan, bálokat itt is rendezett; Szóbel úr, de kifehéredett a hajunk!), zené­szekért jött Pestre, Szíriába szeretne szerződtetni magyar muzsikát." Belgiumból visszatérve 1989 szilveszterét Magyarországon töltötte, majd a kilencvenes évek elején újra hallatott magáról. 1991-ben azt tervezte, hogy egy magyar irodával közösen Kft.-t alapít. A Népszava sportrovatában megjelent interjúban életútjáról és kedvenc témáiról: a futballról és a szexről mesélt. 1947 óta minden foci-vb-re elutazott. Állítása szerint baráti kapcsolatot ápolt az egykori olasz szövetségi kapitánnyal, Enzo Bearzottal. Figyelemmel kísérte a magyar labdarúgást, bízott a Mezey-válogatott sikerében, majd szomorú tanúja volt az 1986-os mexikói kudarcnak. A szex területén Magyarországon tapasztalt "sok ízléstelenség elképzelhetetlen" szerinte Nyugat-Európában, itthon "a stílus hiányzik" ...

1993 júniusában a New York Times címoldalas riportban számolt be arról, hogy a volt szocialista országokból hogyan csábítanak jól fizető állások ígéretével tömegesen lányokat Belgiumba, Hollandiába és Németországba, hogy azután bordélyházakban alkalmazzák őket. (A cikkről az Amerikai Magyar Szó is készített összefoglalót.) Egy pesti lány pincérnői állás reményében utazott Gentbe, majd három hónapig egy bordélyház foglya lett. Szerencséjére kiszabadult, tanúskodni készült Szóbel István, magyar kerítő ellen, „aki több antwerpeni bordélyháznak szállít rendszeresen lányokat Kelet-Európából.” Ugyancsak 1993-ban egy francia lap egyenesen azt állította, hogy a hatvanas éveit taposó, mindig bőrruhákba öltöző "Stephan Szobel" a budapesti éjszakai élet királya. Teoretikus, úttörő, mester, akihez az összes nagy európai strici eljár tanácsot kérni. Szóbel Rotterdamban lány- és kábítószerkereskedelemmel foglalkozó szervezetet épített ki. A hatvanas években feltalált egy rendszert; egyfajta impresszárióként, "balett-társulat pártfogóként" "nagyon különleges művészeket" - valójában prostitúcióra kötelezett táncosnőket - közvetített és jelentős összegeket zsebelt be.

Bécsi üzlettársak?

Szóbel Ármin újságíróknak gyakran hozakodott elő azzal, hogy ő Guttmann Béla régi barátja és mindig késznek mutatkozott friss hírekkel szolgálni a közismert edzővel kapcsolatban. Futballbiznisz terén a Benficánál minden bizonnyal létezett közöttük együttműködés, talán még az uruguayi C.A. Peñarolnál is. (Guttmann 1962-ben a Benficától a montevideo-i klubhoz szerződött, Szóbel pedig később Budapesten az uruguayi egyesület megbízottjának is kiadta magát.) Orbán-Schwarzkopf Balázs kutatásai szerint Guttmann Béla Bécsben csempésztevékenység részese, szereplője lehetett. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának történésze által nemrég közzétett 1967 szeptemberi jelentés arról tájékoztat, hogy Guttmann "nagymértékű csempésztevékenységet finanszíroz. A csempésztevékenységhez a magyar sportolók közül többeket felhasznál." Bécsben a többek között arannyal, valutával, festményekkel üzérkedő, beregszászi születésű Fried Harry volt állítólag a megbízottja, Budapesten pedig Fried Imre, az Erzsébet híd budai hídfőjénél működött Olympia Bár vezetője. Az Olympia sportolók, színészek, zenészek kedvelt éjszakai találkozóhelye volt, ahol számos csempészáru cserélt gazdát. 1968-ban a bár átköltözött Bécsbe, Guttmann a törzsvendége lett. Ugyancsak Orbán-Schwarzkopf Balázs kutatása világít rá, hogy Fried Szóbel Ármin bizalmasa volt. Ármin, az egykori kis pesti varietétáncos évtizedeken át lányokkal, kábítószerrel és különböző csempészárukkal kereskedve, orosz és olasz alvilági kapcsolataival, virágzó üzletet működtetett a császárvárosban.

Orbán-Schwarzkopf Balázs által közzétett jelentés 1967-ből. Forrás: A politikai nyomásgyakorlás eszközei - terrorizmus, szervezett bűnözés

Budapesten született. Már fiatalon a labdarúgás és a tánc felé fordult. Fivére is futballozott. Zsidó származású, túlélte a holokausztot. Bécsbe költözött, pályafutása során számos országban dolgozott. A hatvanas években hozzájárult ahhoz, hogy a portugál Benfica tekintélyes, világszerte ismert és elismert klubbá váljon.

Mindezek alapján a legendás tréner, Guttmann Béla juthat eszünkbe, ám a fenti megállapítások tökéletesen érvényesek az 1960 és 1970 között aranyévtizedét élő Benfica egy különös háttérfigurájára, Szóbel Árminra is.

Történetünk hőséről - az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található operatív anyagok alapján - Orbán-Schwarzkopf Balázs, történész-levéltáros írt remek cikket 2019-ben, később Vörös Csaba, "Alvilági játszmák a labdarúgás árnyékában" címmel a FourFourTwo magazin 2020 júniusi számában. A két írás Szóbelnek az 1960-as években folytatott, elsősorban magyarországi tevékenységére és a vele foglalkozó jelentésekre koncentrál. Ezúttal kísérletet teszünk arra, hogy felvázoljuk Szóbel Ármin (és vele összefüggésben) fivérei életpályáját, valamint (egy következő részben) kiemelten vizsgáljuk kapcsolatát a Benficával és Guttmann Bélával.

A rivaldafényben futball és táncosnők, a függöny mögött lány- és drogkereskedelem, fürkésző titkosszolgálat.

Eusébio (Benfica), Szóbel Ármin és Farkas János (Vasas), a Benfica - Vasas BEK negyeddöntő mérkőzés előtt 1968. március 14-én Lisszabonban. Forrás: A Bola,1968. március 16., 3. old.

Az MTK reménységei

A Budapest VIII. kerületében élő Szóbel Zoltán betűszedő és Langer Aranka (majdani ószeres) 1916. november 19-én kötöttek házasságot. Három fiúgyermekük született: Aurél (1919), Ármin (1921) és István (1924? / 1928?). Ármin és öccse, István az MTK kölyök-, majd ifjúsági csapatában tanultak futballozni. A Terézvárosban lakva időnként az Almássy tér vagy a Tisza Kálmán tér ifi együtteseit is erősítették. 1940 végén az MTK-s Ármint egy ifik elleni fegyelmi eljárásban elmarasztalták, 1941 áprilisáig eltiltották a játéktól. A zsidótörvények hatására, az MTK feloszlásával "Szóbel I. és Szóbel II." is elhagyta Budapestet. A fővárostól távol, a második bécsi döntéssel Magyarországhoz visszakerült Szatmárnémetiben telepedtek le, a másodosztályban szereplő Szatmári SE-hez igazoltak 1941 augusztusától. A két testvér közül vélhetően a fiatalabb és tehetségesebb István ősszel megfordult a Kolozsvári AC csapatában is. Lehetőségeik egyre inkább beszűkültek. 1942 februárjában a Szatmári SE Goldberger SE elleni mérkőzésen a játékvezető kiszúrta, hogy a szatmárnémetieknél Szóbel jogtalanul szerepel. István visszatért Budapestre, ahol állítólag a Hunnia Filmgyárban folytatott tanulmányokat, mert érdekelte a mozik világa. 

Munkaszolgálat

Ármint, Istvánt és bátyjukat, a kesztyűszabász Aurélt behívták munkaszolgálatra. Ármin és Aurél a bori munkatáborba került, mindkettőjük neve megtalálható Csapody Tamás bori munkaszolgálatosokról szóló könyveinek névjegyzékében. (Alátámaszthatja az ottlétet az is, hogy 1945 decemberében István táncmulatsággal, tombolával, szépségversennyel egybekötött „Bori bált” szervezett. A rendezvényt, annak sértő, szerencsétlen elnevezését, ötletét, plakátját a Népszava és a Szabadság újságírója is botrányosnak, ízléstelennek találta.) A nácizmus üldözötteiről dokumentumokat őrző óriási online adatbázis, az Arolsen Archives oldalán István sorsáról* is tájékozódhatunk. Ha az általa megadott születési évnek hiszünk, akkor mindössze tizenöt éves volt, amikor besorozták munkaszolgálatra. Elmondása szerint 1944 februárjában Budapestről Ózdra vitték, majd innen Kárpátaljára, Aknaszlatinára. Mivel ott sárgaságot kapott, októberben a balassagyarmati katonai kórházba küldték, de mire odaért, az oroszok előretörése miatt a kórházat már kiürítették. Visszatért Budapestre, ahol a háború végéig bújkálni kényszerült. Aurélt Borból Németországba, a flossenbürgi koncentrációs táborba hurcolták. 1945 márciusában egy ajtó alatt ásott lyukon kimászva élte túl a gardelegeni mészárlást.

* forrás: CM/1 File Italy for Istvan Szobel, 3.2.1.2/80505757/ITS Digital Archive, Arolsen Archives

Foci és varieté

A háború és az üldöztetés borzalmait túlélve, 1945 májusában Ármin és István az elsők között jelentkezett az újraszerveződő MTK-ba. Az egyesület második csapatában mutatkoztak be, de István hamarosan élvonalbeli mérkőzéseken is szerephez jutott. 1945 és 1947 között nyolc elsőosztályú bajnoki meccsen játszott, jobbszélső, jobbösszekötő poszton, ezalatt 1 gólt lőtt. 1946 nyarán ugyan megszellőztette, hogy az őszi idényben Bécsben, az SC Hakoah csapatában folytatja pályafutását, mert a kék-fehéreknél nem jut elég játéklehetőséghez, ám végül maradt. 1947 március végén játszotta utolsó NB1-es meccsét az MTK színeiben. Barátságos mérkőzéseken még részt vett, májusban ő is tagja volt a bécsi pünkösdi tornára utazók keretének. Későbbi visszaemlékezése szerint nehéz döntés elé került 1947 tavaszán, amikor Bukovi Márton lett a klub trénere. Bukovi az első csapat tagjaitól megkövetelte, hogy hetente legalább két edzésen vegyenek részt. Szóbelnek ez megterhelő volt, ugyanis "kettős életet élt", a labdarúgás mellett jól menő saját vállalkozást irányított.

Agilis fiatalember, tehetséges szervező volt. 1945 márciusában Budapest egyes területein még folytak a harcok, ám a romos városban Szóbel István, a VI. kerület 81. háztömb megbízottja már jótékony célú Artista Parádét szervezett nincstelen gyermekek javára. A VII. kerületi Kommunista Párt Erzsébet körút 49. alatti helyiségében március 17-én megrendezett  műsorban természetesen a Szóbel testvérpár is fellépett, egy artistaszámmal. Az esemény olyan sikeres volt, hogy március 23-án megismételték a Magyar Színházban. További fellépések következtek a Sportcsarnokba szervezett Népvarietén, a nyomdász-gyermekek üdülője javára rendezett, jótékony célú Tavaszi matinén az Omnia-mozgóban. Szóbelék Teréz-körút 35. alatti otthona rövid időn belül kulturális programokat szervező és jegyárusító irodává alakult, ahol művészmenza is üzemelt. Szegénysorsú artistákat, munkaszolgálatot megjárt zenészeket, színészeket láttak vendégül; tánccal, varietéműsorral színesített bajtársi összejöveteleket tartottak. A Fővárosi Operettszínházba szervezett műsorukban már a legnagyobb művészekkel dolgozhattak együtt; színpadra lépett itt például Karády Katalin, Jávor Pál, Honthy Hanna, ifj. Latabár Árpád és Alfonzó. A fellépő artisták soraiban pedig ott találjuk Szóbel Ármint és párját, Sonját.

Szóbel Ármin és Sonja Grajonca az 1945. szeptember 30-i Jazz Jamboree műsorában. Rendezte: a Szóbel Hangversenyiroda Forrás: Simon Géza Gábor: Magyar jazztörténet (Budapest, 1999), 123. old. / ADT

Sonja & Szóbel

Budapesten hozta össze a sors Ármint és Sonja Grajoncát, akiről az a hír járta, hogy korábban Leningrádban volt balett-táncos. A lány oroszországi zsidó család sarjaként Berlinben született 1925-ben. A fenyegető antiszemitizmus elől elmenekült Németországból. Talán a mai Litvánia területéről érkezett Magyarországra. Nővére, Evelyn - szintén zsidó származású magyar élettársával - egy disznószállítmány között megbújva szintén Budapestre menekült, ahol később, 1946-ban, Evelyn Barnett művésznéven énekes-táncosként dolgozott, majd Svájcban telepedett le és ott is hunyt el. A show business-ben bontakozott ki Sonja öccse, Wolfgang Wolodja is, aki Bill Graham művésznéven híres impresszárió, producer, rock koncert promóter lett az Egyesült Államokban. Sonja és Ármin Budapesten a neves tánctanár és koreográfus, Misley Anna tanítványai voltak. 1945 augusztusában a Royal Revű Varieté műsorában tangóval és pasodobléval mutatkoztak be a pesti közönségnek. Később elhagyták Magyarországot és Bécsbe költöztek. Orbán-Schwarzkopf Balázs cikkében idéz egy 1967-ből származó jelentést, melyben az szerepel, hogy Ármin - saját bevallása szerint - munkaszerződéssel és a budapesti szovjet parancsnokság engedélyével vándorolt Ausztriába, majd Bécsben, az ottani szovjet parancsnokság engedélyével varieté műsorokat szervezhetett. (Mivel Sonja a Szovjetunióból keveredett Magyarországra, majd szovjet beleegyezéssel, esetleg támogatással került Ausztriába, ahol később mulatót üzemeltethetett, a magyar elhárításnál a hatvanas években az is felmerült, hogy talán a szovjet titkosszolgálatnak dolgozik, férjével együtt.) Úgy tűnik, jól indult a bécsi kaland. 1946 júniusában egy pesti színházi lap Bécsben már befutott, ünnepelt táncosokként jellemezte Szóbelékat, akik a császárváros mulatóiban spanyol karaktertáncokkal nyűgözték le a közönséget. A "viharos temperamentumú" párt júliustól állítólag kész szerződés várta Milánóban, Olaszországból pedig Dél-Amerikába készültek.

Szóbel Ármin és Sonja Grajonca 1946-ban. A fotókat egykori tánctanáruk, Misley Anna férje, Angelo (Funk Pál) készítette.  Forrás: Színház, 1946. június 12., 19. old. / Arcanum DT

A Szóbel Új Studió és külföldi légióskodás

Mindeközben Budapesten István vállalkozása, a Szóbel - Új Studió Hangversenyrendező Vállalat egyre inkább felfutott. Anna-bált, színészbált, Színészek - Artisták labdarúgó-mérkőzést szervezett (melyen István is játszott). Irodát nyitott az Andrássy út 77. szám alatt, könyvelésben jártas gépírókisasszonyt vett fel, Skoda sportkocsit vásárolt (melyre később úgy emlékezett, hogy a maga nemében az első volt Magyarországon). Szakmai megbecsülésnek örvendett, állítása szerint tagja volt a Magyar Artista Egyesület választmányi vezetőségének. Élete 1947 nyarán vett fordulatot. A szervezőmunkát és a futballt egyre nehezebb volt összeegyeztetni egymással. Az MTK bécsi mérkőzése előtt például egy általa szervezett hangversenykörútról egyszerűen lelépett, faképnél hagyva a társaságot. Máskor fizetési problémák miatt keveredett vitába például Karády Katalinnal vagy perbe Kellér Dezsővel. Egy szóvicc is született ekkoriban arról, hogy a Stúdió által kötött nem egészen szabályos megállapodás amolyan "szóbeli" lehet. A vállalat és a művészek közötti súrlódások, kisebb-nagyobb botrányok megszaporodtak azután, hogy István elhagyta Magyarországot.

Nem egyszerű kibogozni, mi vitte rá végül Istvánt, hogy 1947 nyarán kivándoroljon. Maga is több narratívát kínált ezzel kapcsolatban. 1951-ben, Olaszországban készült iratokban antikommunista beállítottságával magyarázta, miért távozott. Eszerint 1947 áprilisában a kommunisták felkérték, hogy május 1-re szervezzen kommunista koncertet és varietét Budapesten, de ő ezt visszautasította. A kommunista propagandát nem kívánta támogatni. Tudta, hogy ezzel feketelistára kerül. A rendőrség ettől kezdve figyelte, faggatta, államosítással fenyegette és kapott egy határidőt, hogy lépjen be a pártba, különben letartóztatják. Úgy döntött, inkább elmenekül. A másik változat szerint az MTK egyik mérkőzését a Hungária körúton látta Egri-Erbstein Ernő, a Torino legendás trénere és szerződést ajánlott neki. Nehezen vette rá magát az ország elhagyására, mert roppant jól élt, végül azonban az édesanyja biztatására 1947 júliusában élt a lehetőséggel. Érvényes útlevele volt, de orosz kiutazási vízuma nem, ezért Mosonig vonattal ment, majd Ausztriába a gyalogos határon át, egy vezető segítségével, akinek ötven dollárt fizetett. Bécsben felvette a kapcsolatot Szatmáry László sportmenedzserrel, az MTK úszószakosztályának korábbi elnökével, aki megszervezte neki az utat Brenneron át Rómába. Augusztus 23-án érkezett Olaszországba. Az MLSz-től megkapta a hivatalos engedélyt külföldi szereplésére. 1991-ben a Népszava újságírójának azzal büszkélkedett, hogy ő volt az első magyar játékos, akit 1945 után hivatalosan külföldre engedtek és csillagászati összegért, húszezer dollárért szerződött Erbstein Grande Torinojához.

Szóbel István, az MTK labdarúgója és a Szóbel - Új Studió Hangversenyrendező Vállalat tulajdonosa, vezetője 1946-ban. Forrás: Képes Sportlap, 1946. július 30., 7. old.

Valójában az első osztályban szereplő Lucchese igazolta le októberben, de hamar a klub második csapatában találta magát. 1948 elején a másodosztályú Palermohoz került. 2016-ig, Sallai Roland érkezéséig ő volt a klub történetének egyetlen magyar labdarúgója. Szóbel emlékei szerint a Torino azért adta kölcsön a szicíliai klubnak, mert az akkori szabályok szerint egy olasz csapatban legfeljebb három külföldi szerepelhetett. Palermóban csupán két meccsen kapott játéklehetőséget, de így is bajnoki címet ünnepelhetett a másodosztály élén végzett gárdával. 1948 szeptemberében próbajátékon vett részt Milánóban az Internél, de nem fért be az együttesbe. (Általában úgy látták, a 170 cm-es játékos technikailag igen jól képzett, nagyszerűen passzol, de fizikálisan nem bírja az olasz iramot.) Úgy tűnik, pár hónapig a Torinonál kapott szerepet; egy olasz forrás szerint ő intézte el, hogy a csehszlovák válogatott magyar labdarúgó, Schubert Gyula a klubhoz kerüljön. Amikor Schubert 1948 végén a Grande Torinohoz érkezett, Szóbel kísérte, ő volt az ügynöke. (Más forrás szerint a torinói magyar kolóniában Schubert menedzsere és felesége eredetileg táncos volt, így Árminra is gondolhatnánk. Tovább bonyolítja a képet, hogy Varró Krisztián Kubaláról szóló könyve szerint Schubert menedzsere Szóbel Aurél volt...) Visszatérve István pályafutására, 1949-től a Serie C egyik kis csapatához, a Bielleséhez szerződött, ahol 1950 őszéig negyvenhét meccsen lépett pályára és hét gólt lőtt. Élete legnagyobb szerencséjének tartotta, hogy a Torino kölcsönadta, így 1949. május 4-én megúszta a supergai repülőgép-szerencsétlenséget, amelyben a Grande Torino játékosai és stábja, köztük Egri-Erbstein Ernő és Schubert Gyula is életüket vesztették. 1950-ben talán megfordult még Riminiben, majd ismét egy harmadosztályban vitézkedő együtteshez, a Leccehez szerződött. 1951 októberében tett egy kis kitérőt Franciaországba, a Metznél próbálkozott, amelyben 19 évvel korábban Guttmann Béla is szerepelt egy bajnoki mérkőzésen. Örömmel letelepedett volna az Egyesült Államokban, Kanadában vagy Kolumbiában, de végül Olaszországban, a Leccenél maradt, ahol mindössze két találkozón játszott. Az olasz kaland 1952 augusztusában ért véget. Ekkor a svájci Locarno szerződtette játékos-edzőnek, de mivel nem nyújtott maradandót, októberben a vezetőség gyorsan megvált tőle. Majd jóval távolabbi állomás, Törökország következett, próbajátékon vett részt a Székely László által irányított Fenerbahçe csapatánál 1952 novemberében. Miután a híres török klub túl nagy falatnak bizonyult, Belgiumban próbált szerencsét, 1953 októberében a brüsszeli Royal Daring Club csapatában játszott, sőt a városi válogatottban is helyet kapott. 1957-58-ban újra Törökországban tűnt fel. Előbb İzmirben a Kültürspor edzéseit irányította, majd Isztambulban az İstanbulsporhoz szerződött. Másfél évre írt alá, de szolgálatait a klub nem vette sokáig igénybe, 1958 októberében a másodosztályban szereplő Emniyet SK-nál folytathatta tréneri munkáját. Egyes források úgy tudják, még szövetségi edző is volt Törökországban.

Ármin és a Szóbel Show: lánykereskedelem, útlevélhamisítás

Már 1947 októberében érkeztek hírek Magyarországra arról, hogy Ausztriában két magyar - artistaügynöknek kiadva magát – táncosnőket szerződtet, de valójában lánykereskedelemmel foglalkozik a nyugati övezetekben. 1949-ben a "Sonja und Szobel" páros Bécsben leginkább a Petersplatz 1. alatt működő, régi hagyományokkal rendelkező lokálban, a háború alatt egy náciszimpatizáns egyiptomi tulajdonos irányításával működött Casino Orientalban lépett fel. Pontosabban, az év nagyobb részében Sonja&Szóbel közül csak előbbi szerepelt, esetenként más, Magyarországról is érkezett táncosnők társaságában. 1950 novemberében több osztrák lap is beszámolt arról, hogy Salzburgban letartóztatták a hatóságok a huszonkilenc éves magyar menedzsert, a revücsoportok toborzásával foglalkozó Szóbel Ármint és részletesen tudósítottak az ügy előzményeiről. A bécsi Moulin Rouge pár hónappal korábban különös attrakcióval szolgált. Hét csinos táncosnő szórakoztatta a közönséget, előbb egzotikus, közel-keleti nőknek öltözve, majd elegáns, fehér ruhákban bécsi keringőt lejtve, végül kalapban, testüket alig valamivel eltakarva. A programban „Szobel-Show”-ként szereplő műsorszám vezető táncosa Sonja volt. A zömök, középtermetű Ármin közben egy páholyban ült és fürkésző pillantásokkal figyelte táncosnőit. A belvárosi éjszakai lokál parkolójában várta autója, egy elegáns Buick. Hogyan tudott az egykori „menekült” Bécsben a semmiből hirtelen annyira meggazdagodni, hogy luxusautóval jár? Erős gyanú merült fel, hogy lánykereskedelemben utazik és kapcsolatban áll menekültekből álló útlevélhamisító bandával, netalán maga is készít hamis okiratokat. 1949 nyarán külföldről toborzott táncosnőkből Szóbel „Girl-Show”-t szervezett, a csoport előbb Olaszországba, majd a Közel-Keletre utazott. A különös az volt, hogy a külföldi vendégszereplésről csak Ármin és Szonja tért vissza, a táncosnők „elvesztek” az út során. A lányok Ausztriából más országokba juttatása vagy eladása valószínűleg hatalmas üzlet volt. Mindenesetre Szóbel 1950 nyarán - főleg menekültekből - újabb tánccsoportot és újabb olaszországi, közel-keleti túrát szervezett, de az egyik táncosnő, a Csehszlovákiából érkezett Vera Svoboda gyanút fogott, megijedt és feljelentette őt. Szóbelt csupán három napig tartották őrizetben, utána elengedték. Letartóztatásához közvetlenül az vezetett, hogy kiderült, könnyedén hamis útleveleket, kiutazási engedélyeket tud szerezni táncosai számára, sőt az sem elképzelhetetlen, hogy maga is gyártott iratokat. Egyes lapok még azt is feltételezték, hogy osztrák állampolgárságát nem elnyerte, hanem egyszerűen legyártotta a szükséges dokumentumot. Október elején a menedzser új tánccsoportjával külföldi turnéra indult. Míg a csoport Triesztben tartózkodott, Szóbelnek akadt még egy kis elintéznivalója Salzburgban. Ez lett a veszte. A nyomozók már várták, az egyik kávézóban lecsaptak rá. Egy időre le is csukták. (Érdekesség, hogy ekkor Aurél, a másik Szóbel testvér is éppen börtönben volt, a Bad Arolsen-i archívumban található adatlapja szerint 1949-től 1951-ig politikai fogolyként Szombathelyen sínylődött.) Nem kellett azonban sokat várni, hogy folytatódjanak a turnék. 1951 szeptemberében hat Szóbel-lány lépett fel a genfi Moulin Rouge színpadán. A Szóbel-produkciók, lány- és drogkereskedelem szervezésében Ármin és István minden bizonnyal szorosan együttműködött. István labdarúgó-pályafutásával párhuzamosan a Szóbel revü Olaszország, Svájc után például Törökországban is megjelent.

Hirdetések a Szóbel Show külföldi turnéiról olasz, svájci, török és iraki lapokból

Magyar lányok világszerte

A Szóbel-testvérek célpontjai főleg olyan kiszolgáltatott menekültek voltak (köztük sok magyar), akik Ausztriában nem rendelkeztek hozzátartozókkal, ismerősökkel. Táncos munkák, nemzetközi turnék ígéretével félrevezették őket, megtévesztő szerződéseket írattak alá velük, papírjaikat eltüntették és ha szükségesnek ítélték, zsarolástól vagy a  fizikai erőszaktól sem riadtak vissza. 1959 augusztusában a korábban a Képes Sportnál is dolgozó neves újságíró, kritikus, Gellért Gábor az Élet és Irodalomban Bécsi körhinta című írásában számolt be bécsi élményeiről. Egy esti vihar során egy kis presszóban megszólította őt egy magyar táncosnő:

Tudja kik azok a Szóbel testvérek, meg ki a Palotás Árpád?
— Soha nem hallottam a nevüket.
— „Menedzserek”, „balettszervezők” — mondja fintorogva. — Nem az új eresztésből valók, még 56 előtt jöttek ki jóval. — Cigarettát!
Adom neki.
— Én is az egyik „táncosnőjük” vagyok. Csak eddig sikerült itt ragadnom, nem küld­tek turnéra, mert jó a beszélőkészségem és rá tudok könnyen venni más lányokat... az egyik ma délután halt meg kezeim között, ön­gyilkos lett a Puzics Vali.. Feketét!... És írja, amit mondok, mert elfelejti... Szóval semmi balett, semmi artistáskodás — lány­kereskedés, ezt csinálják évek óta a Szóbelék, meg a Palotás is. És a Szóbelék annyit kerestek már össze, hogy Kaliforniában néz­nek telek után ... oda húzódnak vissza... lesz szép házuk, fürdőmedence, teniszpálya, kocsi, narancsfák, jó meleg napfény... mi meg csak itt döglünk meg, vagy Isztambul­ban, vagy Iszpahanban, vagy Teheránban, vagy a beyruthi Kit-kat bárban, vagy Cip­ruson, vagy Egyiptomban, de az is lehet, hogy Caracasban, vagy Rióban ... cigaret­tát!... olyan szerződéseket íratnak alá, hogy azokból nincs kiút... Két-három évre kötik a nőt és ha netán az aláírás után hepciáskodna, „megszelídítik” jófajta kenderkötéllel, vagy pofonokkal... Azt hiszi szédítem? ... kérdezze csak meg a Vajda Évit... maga pesti?...
Rábólintok.
— Az Évi is. Az is végezni akart magával, de itt maradt... hogy lesz-e még belőle em­ber, azt nem tudom... pedig ő is most múlt csak huszonhárom ... persze ötvenhatban úgy arattak Szóbelék, ahogy akartak ... jött a sok marha tyúk az álmaival... Még sze­rencsések voltak, akik kimentek strichre a tizennégy-tizenöt évükkel, itt Bécsben és le­buktak ... azok egy-két évig ültek, aztán ki­adták nekik a bárcát... de akikre az én gaz­dáim rátették a kezüket?!... legújabban a Fehérvári Zsuzsa sztorijával szédítik Szóbe­lék a lányokat... Gyönyörű lány volt a Zsu­zsa ... igazán, akár valami szobor és Beyruthban tényleg beleesett egy arab olajmág­nás és kiváltotta a szerződésből... tudja mit keresnek egy ilyen kiváltáson a Szóbe­lék? ... Egy kis vagyont... Szóval kiváltotta őt a pali, hazavitte feleségnek... de alig telt bele két hónap, jött egy másik feleség, az­tán még egy s a Zsuzsa ma közönséges cse­léd ... megvett cseléd ... Karrier? Gazdag­ság? — nyavalyát! Átok ... mert aki nem olyan „szerencsés” mint ő, az ma is „antimálja” valahol a vendéget... itatja ... ete­ti... mert ezután kap százalékot, meg főleg ha rákapatja a palit a kokainra, vagy a he­roinra ... az egész jó üzlet neki... közben persze maga is iszik, meg kokós lesz... úgy hullanak el ezek a magyar lányok világszer­te, mint a legyek... a Szóbelék, meg a Pa­lotás zsebe meg egyre dagadtabb lesz... Hogy tenni ellenük?... Ne nevettesse ki ma­gát ... nincs az a földi hatalom ... azazhogy — s rám mutat — maguktól félnek, azért akarnak áthúzódni Amerikába és én is azért mondtam el magának, amit mondtam... most kicsit könnyebb vagyok...

Elképzelhető, hogy a prostitúcióra, kábítószer-csempészésre kényszerített lányok némelyikét még hírszerzési feladatokkal is megbízták. Az olasz sajtó 1956 elején több cikket is szentelt az Olaszországban kémkedés gyanújába keveredett egykori Szóbel-táncosnő esetének. Bartos Katalin az Ausztriából európai turnéra indult Szóbel Balettel 1952-ben érkezett Olaszországba. Megtetszett neki Róma. Sikerült valahogy elérnie, hogy maradhasson, a tánccsoport ellenben visszatért Ausztriába. 1956 januárjában élete éppen révbe ért volna, ám közvetlenül az esküvője előtt kiutasították Olaszországból. Tóth Gyula, a római magyarok plébánosa celebrálta volna az esküvőt a Szent Péter bazilikában egy tekintélyes olasz szállodatulajdonos fia és a szép, huszonkilenc éves magyar lány között. A rendőrség azonban közbelépett, Bartost felszólították, hogy hagyja el az országot, térjen vissza Ausztriába. Négy hónap telt el az esküvő előkészítésével, beszerezték szépen a szükséges papírokat, kiválasztották a tanúkat, megszervezték a nászutat. Három nappal az esküvő előtt viszont hirtelen behívták Bartost a rendőrségre. Közölték vele, hogy rövidesen lejár a vízuma, amit csak Ausztriában tud megújítani, de nem indokolták meg különösebben, miért is kell elhagynia Olaszországot. A plébánost megdöbbentette az ügy. Azóta ismerte a lányt, amióta az Ausztriából Olaszországba érkezett. A katolikus és antikommunista Bartos Katalin tudomása szerint idős szülőket hagyott hátra, amikor Magyarországról Ausztriába menekült. Minden munkát elvállalt, hogy öreg szüleiről gondoskodni tudjon és gyógyszert szerezzen nekik, ami Magyarországon nagyon drága. Legutóbb magyar focistákkal, a B-válogatott tagjaival is felvette a kapcsolatot, akik Livornóban az olasz ifi legjobbjaival játszottak, megkért néhány játékost, hogy juttassanak el orvosságokat (!) és néhány ajándékot szüleinek. Véletlenül pont ott volt Livornóban, ahol a magyar labdarúgók és kísérőik, még közös fotó is készült. Feltételezhetően ez volt az oka, hogy a hatóságok eljárást indítottak Bartos ellen, azt gyanítva, hogy kém, titkos kapcsolatokkal rendelkezik Budapesttel. Tóth védelmébe vette a lányt, úgy vélte, a vőlegény szülei ellenezték a házasságot és így intézték el, hogy fiuk jövendőbelijét eltávolítsák az országból. Annyi bizonyos, a vőlegény hamar kijelentette, hogy minden kapcsolatot meg akar szakítani a magyar nővel, sem ő, sem a családja nem tett lépéseket annak érdekében, hogy a lány Olaszországban maradhasson.

Hermann Szobel

Az 1950-es évek második felében Bécs tovább gyarapodott Szóbelekkel. Egyrészt, az 1956-os forradalom leverésekor Aurél családjával Budapestről az osztrák fővárosba menekült. Másfelől, 1958-ban Sonja fiúgyermeknek adott életet, megszületett Hermann Szobel. Hermann a szüleinél nem kevésbé érdekes és misztikus figura. Tizennyolc évesen csodagyerekként robbant be a zenei életbe, jazz és a rock elemeit ötvöző lemezével. 1976 áprilisában az Új Kelet hírül adta, hogy „a magyar-zsidó származású bécsi fiatalember zongorista diplomát szerzett majd átment Amerikába, ahol nemcsak muzsikusként figyeltek fel a képességeire, de saját szerzeményeivel is élvonalba került. Új lemezéből százezer példány jelent meg – két hónap alatt eladták.” Izraeli turnét is tervezett. A nagyreményű fiatalember azonban hirtelen egyszerűen eltűnt a színről. 1987 végén Barcelonában utcaművészként dolgozott, elegáns élőszobor produkcióval szórakoztatta a közönséget. Egy katalán lapnak ekkor azt nyilatkozta, már három éve űzi ezt a mesterséget, a testtel való kifejezés eszköztárát táncos szüleitől sajátította el. 2002-ben Sonja bejelentette "kutyákat és hasist kedvelő" fia eltűnését. 2018-ban Hermann (helyesebben csak a hangja) felbukkant Katarzyna Kozyra lengyel rendező Jézus nyomában című dokumentumfilmjében. A film készítésekor Hermann éppen utcazenészként tengődött Jeruzsálemben.

 *****

(Folytatása következik. A második részben a hatvanas évek, Szóbel Árminnak a Benficához és Guttmann Bélához fűződő kapcsolata lesz fókuszban.)

Guttmann az F.C. Metz csapatában / Forrás: Le Lorrain, 1932. október 16., 5. old. Limédia Kiosque

„Alig érkezett, máris útrakész.” – írta a New Yorkból Bécs érintésével Budapestre hazalátogató Guttmann Béláról a Sporthírlap 1932 júliusában. Hősünk úgy számolt, az őszi bajnoki idényre visszatér az Egyesült Államokba, ugyanakkor az is felmerült benne, hogy Franciaországban folytatja pályafutását. Valamivel korábban a Neues Wiener Journalnak is azt nyilatkozta, elképzelhető, hogy Franciaországba megy, mert ott a professzionalizmus bevezetésével a klasszis külföldi játékosok nagyon keresettek lettek. Nem indult azonban rögtön, egy ideig itthon maradt. Július 27-én még biztosan Pesten volt; szűkebb hazájában, Kőbányán figyelte a Hungária tréningmérkőzését a Nemzeti ellen. Néhány nappal később viszont a francia klubok felé kacsingató labdarúgó beváltotta ígéretét, elutazott egy elzászi nagyvárosba, a francia, német és svájci határ közelében elhelyezkedő Mulhouse-ba.

F.C. Mulhouse

Elzászi lapok július végén közölték, hogy az F.C. Mulhouse együttesébe érkező új erősítések között ott lesz az egykori magyar válogatott játékos, Guttmann Béla. Az újságcikkek megerősítették, hogy az Egyesült Államokból hazatért híres középfedezet még nem döntötte el, hogy visszautazik-e New Yorkba. Úgy tudták, számos csábító ajánlatot kapott máris Olaszországból, Magyarországról, Bécsből, de végül úgy döntött, a francia klubhoz csatlakozik. Választásában szerepet játszott, hogy ekkor a Mulhouse-nál dolgozott játékos-edzőként egyik barátja, a korábbi osztrák válogatott labdarúgó, Ferdinand Swatosch. Az első francia profi bajnokságban való megmérettetésre készülődve, a szeptemberi start előtt, a Mulhouse gőzerővel igyekezett felépíteni minőségi profi labdarúgókból álló együttesét. A keret alakulóban volt, célszerűnek tűnt tesztelni, hogy mire képes. Régi, kipróbált játékosok és új szerzemények mellé a mulhouse-iak meghívtak néhány focistát az F.C. Sochaux gárdájából, majd az így létrehozott vegyescsapat Saarbrückenbe utazott, hogy az ottani, városi válogatott ellen lépjen pályára.

Az F.C. Mulhouse-hoz szegődött Guttmann nem először járt Saarbrückenben és nem ez volt az első alkalom, hogy a helyi válogatott ellen mérkőzött. Szép emlékeket őrzött. Nyolc évvel korábban, 1924. május 23-án a párizsi olimpiára utazó magyar csapat 7:1 arányban győzött a saarbrückeniek ellen. Guttmann az első félidőben volt pályán, a vezetés által legerősebbnek ítélt magyar tizenegy tagjaként.

  Guttmann Béla (a középen látható virágcsokortól balra) 1924-ben Saarbrückenben, a Saar 05 klubháza előtt, a magyar olimpiai válogatott tagjaként / Fotó: AGON SportsWorld

Visszatérve 1932 júliusához, a Saarbrücken városi válogatottja elleni találkozóra 31-én, vasárnap, 16:30-kor került sor, a Saar 05 stadionjában. A Mulhouse-Sochaux alakulatában nem Guttmann volt az egyetlen külföldi. A kezdőcsapat kapusa, Antonio Lozes (F.C. Sochaux) Spanyolországban született, a második félidőben őt váltó Carlo Scopsi (F.C. Mulhouse) pedig Olaszországban. A csatársorban az osztrák Swatosch, valamint egy magyar fiú is helyet kapott, Janda-Friedmann Sándor, egykori MTK-játékos.

A csapatok meglehetős melegben, 4000 néző előtt futottak ki a pályára, a hazaiak fekete-fehér mezben, a vendégek pirosban. A Le Sport Alsacien tudosítása szerint az összecsapás első fél órájában a Saarbrücken uralta a játékot, veszélyes támadásokat indított és a 10. percben Deutsch révén vezetést szerzett (1:0). A Mulhouse-Sochaux csatárai közül ebben a periódusban egyedül Friedmann emelkedett ki, fáradhatatlanul dolgozott, három helyett is küzdött. Az első félidő utolsó harmadában a vendég profi gárda végre játékba lendült: a 35. percben Galland fejesével kiegyenlített (1:1), majd kevéssel a szünet előtt Friedmann fordított (1:2). A második játékrészben a Saarbrücken ismét nagy hévvel támadott, de csak a 77. percben tudott kiegyenlíteni, Schmidt volt eredményes (2:2). A francia vegyescsapat érezhetően elfáradt, egyre ritkábban jutott az ellenfél kapuja elé. A hazaiak ellenben hatalmas energiával, elszántan törekedtek a győzelemre és három perccel a meccs lefújása előtt - ismét Deutschnak köszönhetően - megszerezték a győzelmet érő találatot (2:3). Tipikus nyári mérkőzés volt, tét nélkül, a felkészülés és kísérletezés jegyében. A Le Sport Alsacien újságírója úgy látta, a Mulhouse-Sochaux - a vereség ellenére - jól játszott. A fedezetek közül Guttmann emelkedett ki, ő nyújtotta a legjobb egyéni teljesítményt, a kapus Lozes, a védő Arsène Casy és a csatár Friedmann Sándor mellett.

A mulhouse-i történetnek mégsem lett folytatása. Hónapokkal később az elzászi sportlap - a fentieknek ellentmondóan – azt írta, hogy Guttmann a Mulhouse-nál nem aratott tetszést. Valószínűbb azonban, hogy a klub anyagi téren nem tudott vele megegyezni. Talán szakmai okok is voltak a háttérben. 1932 augusztusában felröppent a híre, hogy Plattkó Ferenc lesz a Mulhouse trénere. Guttmann esetleg úgy érezte, két dudás nem fog elférni egy csárdában. Mindez persze csak találgatás…

Amit biztosan tudunk, hogy magyarországi nyaralás után Béla szeptember 19-én Bécsbe költözött és azt tervezte, legalább két hetet ott tölt. Még mindig nem voltak konkrét elképzelései karrierjét illetően, várt, kereste a megfelelő lehetőséget. Az anyagi gondokkal küzdő, zűrzavaros amerikai ligában ekkor vélhetően nem látott már perspektívát. Október elején a magyar futballvándor megint Franciaországban, egy Mulhouse-tól 175 kilométerre fekvő városban, Metzben tűnt fel.

F.C. Metz

David Bolchover Guttmannról írt életrajzi könyvében (A legnagyobb visszatérés) felvetette: „Egy Guttmann nevű játékos játszott egy mérkőzést a Metzben a francia első osztályban 1932 őszén. Ez valószínűleg Béla volt – éppen leszállt az Egyesült Államokból érkező hajóról -, de nem tudni biztosan.” Jonathan Wilson A magyar futball aranykora című munkájában mindezt kiegészítette azzal, hogy „Az összeállításban valóban szerepel egy ’Guttmann’ név, de a keresztnevet nem tüntették fel.” Az F.C. Metz hivatalos honlapján találunk egy Guttmann vezetéknevű játékost , ám csupán az derül ki ott róla, hogy az 1932/33-as idényben pályára lépett a Montpellier ellen.

A korabeli francia és osztrák sajtó hírei között vadászva viszont egyértelmű választ kapunk arra, csakugyan megfordult-e Guttmann hivatalos bajnoki mérkőzésen a Football Club de Metz együttesében. Október 7-én a lotaringiai regionális újság, a Le Lorrain sportrovata hírül adta, hogy a hónap eleje óta Metzben tartózkodó klasszis középfedezet, a magyar Guttmann, aki fénykorában a híres Hakoah játékosa volt, az F.C. Metz profi csapatához került. Az elzászi Le Sport Alsacien egy nappal később jelentette be, hogy Guttmann már megérkezett Metzbe és a Montpellier ellen a centerhalf posztján fog szerepelni. A 29 évesnek tartott (valójában 33 éves) magyart némi szkepticizmussal fogadták; bíztak benne, ha visszanyeri legjobb formáját, kitűnő erősítést jelent majd a klub számára. Október 12-én a bécsi Der Abend is beszámolt arról, hogy Guttmann az FC Metz csapatához szerződött - játékos-edzőnek. Ugyanezen a napon a L’Est Républicain beharangozta, hogy a bécsi Hakoah egykori magyar labdarúgója valószínűleg október 16-án, a Sports Olympiques Montpellier elleni mérkőzésen fogja magára húzni a Metz mezét. 

Francia és osztrák újságcikkek Guttmann csatlakozásáról az F.C. Metz együtteséhez. /Messina említése az osztrák cikkben ne tévesszen meg senkit. Az újságíró a francia „messine” (jelentése: metz-i, Metzből való) szót értelmezhette Messina városának, ami Szicíliában található./ Források: Le Lorrain, 1932. október 7., 5. old. / Limédia Kiosque, Le Sport Alsacien, 1932. október 8., 9. old. / Gallica,Abend, 1932. október 12., 10. old. / AustriaN Newspapers Online

Guttmann egyébként szerencsésnek mondhatta magát, hogy időben talált befogadó francia egyesületet. 1932. szeptember 11-én „Division nationale” néven útjára indult az első profi labdarúgó-bajnokság az országban. Sok magyar futballista próbált ez idő tájt francia kluboknál elhelyezkedni, de akkora volt a tolongás, hogy aki nem lépett időben és késve érkezett, már nem tudott szerződéshez jutni. Így járt például a korábbi válogatott kapus, Biri János is, aki a bajnokság indulása után bő héttel jelezte a Nemzeti Sportnak, hogy „Franciaországban már minden hely foglalt.”

„Match dramatique”

1932. október 16-án, a francia élvonal ötödik fordulójának B csoportjában az S.O. Montpellier gárdájával vívott meccset az F.C. Metz. Zsinórban három vereség, majd egy győzelem volt addig a mérlegük. Az ellenféllel kapcsolatban nem lehettek illúzióik. A találkozó előtt a Le Lorrain felhívta a figyelmet, hogy a Montpellier igen jó formában van, előző alkalommal legyőzte az A csoport második helyén álló F.C. Sète együttesét. A Metz és a Montpellier összeállításában is szerepeltek légiósok: előbbinél az osztrák Franz Hauswirth, az ugyancsak osztrák Matthäus André, a német Emil Bührer és a magyar Guttmann Béla, a Montpellier-nél a Csehszlovákiából érkezett Kubrna, a jugoszláviai Bezic, a magyar válogatott Zavadszky (Závodi) István és a szintén magyar Kalix László. A Montpellier-t erősítette még a francia válogatott Kaucsár (Kulcsár) József, aki erdélyi szülők gyermekeként Franciaországban látta meg a napvilágot. A Metz trénere, Willibald Stejskal Ausztriából jött.  

Úgy tűnik, a Metz - Montpellier összecsapás hosszú évekre bevésődött a metzi szurkolók emlékezetébe. 1947 augusztusában a L’Est Rebublicain újságírója, René Jean felidézte a tizenöt évvel korábbi „drámai meccset”. Cikkében említést tett - az „osztrák-amerikainak” gondolt - Guttmannról is. Úgy emlékezett, "a negyvenhez közeledő" (!) „öreg róka” érkezése miatt a Metznek változtatnia kellett az addigi hadrenden: a népszerű középfedezet, Charles Fosset sportszerűen átadta helyét új csapattársának és kihúzódott a balszélre. A nagy iramú, kemény csatát hozó, mindvégig izgalmas összecsapás hőse az F.C. Metz részéről Louis Boé volt, aki a 19. percben vezetéshez juttatta a gránátvörös-fehéreket (1:0). Húsz perccel később azonban a tizenhatos vonalánál Guttmann feleslegesen kezezett, az ezt követő szabadrúgásból a Montpellier kiegyenlített (1:1). A Metz gyorsan válaszolt, a 42. percben ismét Boé volt eredményes (2:1). A második félidőben a Montpellier egyértelműen uralta a játékot, de a Metz bírta a nyomást, azután is, hogy a csapat egyik védőjátékosa, Paul Thomas a 61. percben megsérült és egy időre el kellett hagynia a pályát. Hiába jött vissza, segíteni nem tudott, a csapat gyakorlatilag tíz emberrel derekasan küzdött. Az utolsó percben, amikor a közönség már hazafelé készült, a Montpellier szögletet rúgott és a kapu előtti tülekedésnél a Metz egyik védőjátékosának kezét érte a labda. A játékvezető tizenegyest ítélt, de a Montpellier nem tudott élni a lehetőséggel, Rohlion mellérúgta a büntetőt. „Egész Metz fellélegzett”, maradt a 2:1-es végeredmény. Kitartásból, győzniakarásból a Metz jelesre vizsgázott, mindehhez a végén persze egy kis szerencse is társult. Az F.C. Metz meglepetésre felülkerekedett az esélyesebbnek tartott Montpellier-n.

A korabeli tudósítások eltérően ítélték meg Guttmann mérkőzésen nyújtott teljesítményét. Volt, aki számára már a találkozó előtt is kérdéses volt, hogy a harminc éven felül járó játékos bírja-e majd kilencven percen át a küzdelmet. A meccset követően a Le Lorrain úgy ítélte meg, hogy pár jó villanása (pl. szabadrúgásból kapufa) ellenére Guttmann nem felelt meg az elvárásoknak, elég gyengén játszott. Csalódásának adott hangot a Le Sport Alsacien is. A Lé Télégramme des Vosges és a L’Est Republicain ugyanakkor – Thomas, Hauswirth és André mellett - a Metz legjobbjai közé sorolta. Utóbbi lap újságírója úgy látta, a Metz edzettebb, homogénebb együttest alkotott és erősebbé vált azáltal, hogy Guttmannt beállították középfedezetnek.

Az F.C. Metz csapata 1933-ban. A fényképen látható játékosok közül Boé, Hauswirth, Thomas, Fosset, Rohrbacher, Buhrer és André lépett pályára Guttmann Bélával a Montpellier elleni meccsen, az edző akkor is Steyskal volt. Forrás: Wikipedia

Így vagy úgy, a francia klub és Guttmann útjai hirtelen elváltak egymástól. A következő fordulóban, az Antibes elleni mérkőzésen már nem játszott, noha, úgy tűnik, számítottak rá: a Le Petit Provençal feltüntette nevét a védők közt az F.C. Metz összeállításában. A meccs után a Le Sport Alsacien tudósítója azonban jelezte, hogy a Metznek nélkülöznie kellett Guttmannt és hiányzásának okát firtatva epésen odaszúrt: "nyugdíjas lett?!". Ugyanebben a lapban október végén megjelent egy cikk, amely sejtetni engedi, mi lehetett a válás oka. A Metz azért nem szerződtette, mert „igazi amerikai” igényei egyáltalán nem álltak összhangban a Montpellier ellen nyújtott teljesítményével. Guttmann valószínűleg sokat kért, a francia klub pedig nem akart vagy nem tudott annyit fizetni a korosodó játékosért.

Örök kérdés marad, mire ment volna a bajnokságban a Mulhouse vagy a Metz, ha (a nyilvánvalóan játékos-pályafutása végén járó) Guttmannt megtartja. Tény, hogy mindkét együttes kiesett a másodosztályba; előbbi az A csoport utolsó helyén, utóbbi a B csoport utolsó előtti helyén zárt.

A bécsi Hakoah Franciaországban

Guttmann-nak kapóra jött és a Metztől való gyors búcsúban minden bizonnyal szerepet játszhatott az a körülmény, hogy egykori egyesülete, a Hakoah Wien pont ekkor indult franciaországi túrára. Francia klubok előtt még svájci és belgiumi csapatokkal mérte össze tudását a bécsi gárda. Guttmann hamar csatlakozott a Hakoah túracsapatához és október 23-án Lausanne-ban már részt is vett a Sports ellen 4:2-re megnyert találkozón. Hosszú idő után újra a bécsi együttes színeiben játszott, csakhogy ez alkalommal védő poszton. Nem találta a helyét, lassú volt, a Nemzeti Sport szerint "igen gyengén" muzsikált. Négy nappal később Brüsszelben a "Vörös Ördögök" 5:0-ra gázolták le a bécsieket. Francia földön folytatva a portyát, a Hakoah első ellenfele pont a Montpellier volt. Guttmann alig két héttel korábban szerzett tapasztalatait nem kamatoztathatta, ezen a meccsen nem játszott. A franciák 6:3-ra győztek, főleg a négy gólt szerző Zavadszky parádés alakításának köszönhetően. Október végén a Le Petit Provençal olvasói arról értesülhettek, hogy a Metz új futballistája, Guttmann Béla megkapta az engedélyt, hogy Franciaországban játsszon, csakhogy a nevezett ekkor már a Hakoah színeiben készült a francia bajnokság egyik éllovasa, az Olympique Marseille elleni összecsapásra. A 2:0-ás győzelem után, a túra utolsó meccsén, a Székány Kálmán által irányított Stade Rennais ellen újra játéklehetőséget kapott és megint győzelmet (4:2) ünnepelhetett.

A Hakoah Wien 1932-ben. Forrás: William Bowman: Hakoah Vienna and the International Nature of Interwar Austrian Sports

A francia túra után megérdemelt egy kis pihenést. Novemberben hazaugrott, meglátogatta bátyját Miskolcon és ha már úgy adódott, beállt középfedezetnek a Miskolci AK csapatába az Attila elleni edzőmérkőzésen. Még nem kívánta szögre akasztani a futballcipőt. Az Est tudósítója arról számolt be decemberben, hogy a látogatóba hazatért Guttmannt a Hakoah várja Bécsben, ám elképzelhető, hogy visszatér Franciaországba, ahol "játéka általános tetszést aratott."

Hír Guttmann Béla franciaországi játékáról. Forrás: Az Est, 1932. december 21., 10. old.

Guttmann nem bírt aludni és hajnali négykor olyan erős gyomorfájdalmak gyötörték szállodai szobájában, hogy kénytelen volt felébreszteni Gallowich Tibort, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányát, hogy gyógyszert kérjen tőle. Ahogy a játékosok többsége, feltehetően ő is feszült volt az örök rivális osztrák válogatott elleni meccs előtt. A Hakoah Wien együttesének egykori sztárjátékosa, majd trénere a magyar nemzeti tizenegy edzőjeként érkezett 1948. április 30-án szeretett városába, a május elseje ünneplésére készülődő és futball-lázban égő Bécsbe.

A magyar csapat tökéletes éjszakai nyugalmát osztrák detektívek is vigyázták, mert a bécsi alvilággal szövetkező fanatikus hazai szurkolók állítólag hölgyeket béreltek fel, hogy azok városnézés címén lokálokba csábítsák, majd egész éjjel mulattassák a magyar fiúkat. Az ördögi terv szerint a dorbézolástól megfáradt, erejét vesztő magyar csapat csak vonszolta volna magát a pályán az osztrák válogatott ellen. A Puskásra állított lány azonban kikotyogta, milyen ármányra készülnek és így sikerült még időben értesíteni a rendőrséget. 

Puskás azt jósolta, ha játékostársai nem gyulladnak be az ellenféltől, akkor nem lesz semmi baj a meccsen, de már úton Ausztriába, a vonaton is érzékelhető volt az idegesség; feltűnően nagy volt a csend, elmaradtak a szokásos mókázások. Az osztrákok elleni összecsapásra készülő válogatott játszott ugyan előzetesen egy önbizalmat növelő, 14:0-ra megnyert - mindössze 3x20 perces - mérkőzést Újpesten a Határvadászok együttese ellen, ám annak eredményéből elhamarkodott lett volna bármiféle következtetést levonni az Ausztria elleni találkozó kimenetelét illetően. Guttmann az edzőmeccset nem tartotta többre jó mozgásnál, minthogy az ellenfél korántsem volt erősnek mondható.  

A bécsi mérkőzés előtti nap kedvezőtlen előjel volt, hogy Henni Géza, a válogatottba először meghívót kapott kapus keze megsérült. Guttmann edzést tartva kapura dobált neki és az egyik hárításnál Henni balkezének mutatóujja megrándult, később erősen be is dagadt, borogatni kellett. (Rudas Ferenc, az FTC kitűnő játékosa tréfásan meg is vádolta rögtön a trénert, hogy pont a közelgő Fradi – Kispest rangadó előtt dobta úgy a zöld-fehérek kapusának a labdát, hogy annak ujja megsérüljön.) Az osztrákok ellen Henni lényegében végig kilenc ujjal védett. Súlyosbította a bajt, hogy a középhátvéd, Kispéter Mihály nem volt teljes értékű, fájós lábbal vállalta a játékot. A védelemre ugyanakkor igen nehéz feladat hárult. Közvetlenül a találkozó előtt, az esélyeket latolgatva Guttmann úgy érezte, hogy „minden attól függ, hogy Tagányi és Balogh II. mennyire érti meg egymást.” Nekik kellett ugyanis feltartani az ellenfél jobbszárnyán Ernst Melchiort, az osztrák válogatott veszedelmes támadóját. Az Austria Wien játékosa félelmetes formában futballozott. Guttmann erről személyesen is meggyőződhetett, amikor március végén látta őt játszani a Kispest ellen Bécsben. El volt ragadtatva a játékától. A Népsport az osztrákok elleni meccs előtt külön felhívta a figyelmet, hogy az Austria Wien legutóbbi, 6-3-ra megnyert bajnoki mérkőzésén Melchior négy gólt szerzett, szinte egyedül döntötte el a találkozót.

Ernst Melchior, az osztrák válogatott jobbszélsője (a kép forrása: Meinbezirk.at )

Az osztrák-magyar meccsen Melchior semlegesítésével megbízott játékosok közül Tagányi Árpád a Szentlőrinci AC-ból került a válogatott kezdőcsapatába, újoncként, Gallowich kifejezett kívánságára. Guttmann-nak voltak kétségei Tagányi kvalitásait illetően, ezért a meccs előtt megpróbálta lebeszélni Gallowichot a játékos szerepeltetéséről, ám a szövetségi kapitány hajthatatlan maradt. A mérkőzésen azután bő félóra elég volt ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, Tagányi nem bizonyult szerencsés húzásnak. Guttmann szólt Rákosi Ferencnek, hogy melegítsen, a 40. percben ő állt be Tagányi helyére. A lecserélését értetlenkedve és némi sértettséggel fogadó labdarúgó soha többé nem kapott lehetőséget a magyar válogatottban.

A magyar balhátvéd, Balogh II. Sándor, az Újpest nagyszerű labdarúgója nem is titkolta a meccs előtt, hogy ideges. Elpanaszolta, hogy csak két nappal a találkozó előtt tudta meg, hogy játszani fog és így nem jutott elegendő ideje arra, hogy lelkileg megfelelően felkészüljön. Nem csoda, Melchiorra több mint harminc év távlatából is úgy emlékezett, hogy „még álmodni sem volt jó vele!” Guttmann Béla jól tudta, hogy rengeteg múlhat rutinos, esetenként a válogatott csapatkapitányi tisztét is betöltő egykori újpesti tanítványa teljesítményén. Balogh II. általában kitűnően helyezkedő, technikailag tökéletesen képzett, ám időnként könnyelműsködő játékos volt. Guttmann rendhagyó trükköt eszelt ki, hogy megnyugtassa, valamint tudatosítsa benne a folyamatos összpontosítás, szoros védekezés fontosságát. Balogh Sándor emlékei szerint, a mérkőzést megelőzően Bécsben sétálgatva Guttmann egyszer csak belekarolt és előállt ötletével:

Idehallgasson! Maga a világ legjobb hátvédje, magához hasonló balhátvéd még nem született. Most a világ legjobb jobbszélsője ellen játszik. Adok magának egy karikát, rajta egy kis kulcs fityeg. Húzza a karikát az ujjára és legyen ott a kezén az egész meccs alatt. Amikor a kulcs megérinti futás közben az ujját, egy szó jusson az eszébe: Melchior, Melchior, Melchior! Emberfogás, emberfogás …"

A maga részéről Balogh II. igyekezett minden edzői utasítást betartani. Az öltözőben, mielőtt pályára lépett volna, megmutatta a Képes Sportlap újságíróinak a kulcskarikát, amit Guttmann nyomott a kezébe:

Azért kell szorongatnom, hogy egy pillanatra se felejtsek el Melchiorra vigyázni.”

A Guttmann-trükk: kulcskarika az ujjon (illusztráció, a szerző felvétele)

Közben Gallowich átlátogatott az osztrákok öltözőjébe. Lélektani hadviselést indított. Igyekezett nyugtalanítani, elbizonytalanítani Melchiort, tudomására hozva, hogy három magyar védő is rá fog vigyázni. Az osztrák nagyágyút azonban nem sikerült kizökkenteni. Gyorsan jelezte, egyáltalán nem fog neki gondot okozni, hogy lerázza őrzőit.

A mérkőzést óriási érdeklődés előzte meg, a bécsiek szerint negyed századdal korábban volt példa utoljára ekkora lelkesedésre futballmeccs iránt. A hatvanezer kiadott jegy pillanatok alatt gazdára talált, a mérkőzés napján kétszáz százalékos felárat is fizettek jegyüzéreknek. A közönség soraiban a Bécsben állomásozó szovjet, amerikai és angol hadsereg katonái is helyet foglaltak. A zsúfolásig telt Práter Stadionban az osztrák drukkerek pokoli hangulatot teremtettek, mindössze párszáz magyar szurkoló buzdította a mieinket.

Az osztrák és a magyar válogatott Bécsben (a fotók forrása: Képes Világ, 1948. május 9.)

Nagy iramú, fordulatos, parázs meccsen a magyar válogatott 3-2-re kikapott úgy, hogy kétszer is vezetett. Az osztrákok vitatott tizenegyessel egyenlítettek, majd egy szerencsétlen kapushibának köszönhetően nyertek. Guttmann értékelése szerint a magyar csapat becsületesen küzdötte végig a mérkőzést. Az igazságtalan tizenegyes fordulópontot jelentett a játékban. A fedezetek visszaestek, a csatársor pedig nem tudta a labdát tartani. Ráadásul Henni balszerencsés gólokat kapott.

Nem lehet tudni, Balogh II. mennyire használta meccs közben a Guttmanntól kapott motivációs eszközt. A találkozóról fennmaradt filmfelvételen sajnos nem vehető ki biztonsággal, van vagy nincs kulcskarika az ujján. Annyi azonban bizonyos, hogy emlékezetébe hosszú évtizedekre bevésődött agyafúrt mesterének különös módszere. Érdekes kérdés, mennyire bizonyult hasznosnak a kulcs. A tudósítások szerint a magyar hátvéd jól ellátta feladatát, keményen küzdött, ám az osztrák szélső így is többször átjátszotta magát a védelmen. Az első félidőben ő lőtte az osztrák válogatott egyenlítő gólját. Gallowichnak tett ígéretéhez híven maga mögött hagyta a védőket és Henni hiába futott ki elé, a hálóba gurította a labdát. A második félidőben rúgott egy kapufát, valamint kiharcolt egy büntetőt. (A csehszlovák játékvezető úgy látta, Balogh II. szabálytalanul szerelte Melchiort, azért esett el.) Melchiorral szemben Balogh II. mindent bevetett párharcuk során. A kért emberfogás helyett egyszer lesre is próbálta állítani, de abból majdnem gólt kaptunk. Komoly adok-kapok alakult ki közöttük; a mérkőzés után mindketten arra panaszkodtak, hogy a másik folyamatosan rugdosta. A magyar hátvéd mindezt megtoldotta azzal, hogy Melchior egyszer fejbe is verte. Egyik összecsapásukat követően állítólag kezet nyújtott neki, mire Melchior válaszul megütötte. A második félidő végére Balogh II. rettenetesen elfáradt, többekhez hasonlóan az ő játéka is visszaesett.

Balogh II. Sándor kiszedi a labdát a hálóból a harmadik osztrák gól után (a fotó forrása: Képes Sportlap, 1948. május 4.)

A mérkőzés után a meccs hősét, Melchiort vállán vitte le a pályáról a betóduló, tombolva ünneplő osztrák közönség. Később, a közös banketten az ünnepelt sztár odaszúrt egyet Gallowich Tibornak. Az összes osztrák játékos aláírta a bankett étlapját a magyar szövetségi kapitány tiszteletére, kivéve Melchiort. Feleslegesnek tartotta, hogy odafirkantsa nevét, hiszen a gólja miatt úgysem felejti el őt Gallowich egyhamar…    

A magyar labdarúgó válogatott 1948. november 7-én váratlan vereséget szenvedett Bulgáriában. A csapatot Szófiába elkísérő szövetségi edző, Guttmann Béla egyúttal a Kispest trénere is volt ekkor. Míg vissza nem tért Bulgáriából, Puskás Ferenc édesapja tartott edzéseket Kispesten. A hétvégi bajnokin, a válogatott szófiai veresége után egy héttel, a Guttmann által irányított Kispest 4:0-ra simán kikapott Győrött az ETO-tól. A meccs a forduló meglepetéseként szolgált és a válogatott bulgáriai fiaskójához annyiban hasonlított, hogy a Kispest egyáltalán nem számított komoly ellenfélre, mivel november elején a győriek katasztrofális, 13:0 arányú vereséget szenvedtek a Ferencvárostól. Az ETO játékosai feledtetni szerették volna az előző kudarcot, a Kispest ellen bizonyítani akarták, hogy nem szabad őket leírni. Kemény, sok szabálytalansággal tarkított, botrányos mérkőzés volt, amely után Guttmann azonnal lemondott tisztségéről és otthagyta a kispesti klubot. Úgy érezte, komoly csorba esett a tekintélyén, játékosai ugyanis nem hajtották végre utasításait. A meccs szünetében, az öltözőben rápirított a csatárokra és szorosabb emberfogást kért a védőktől, de fegyelmezett játék helyett a továbbiakban is heves adok-kapok jellemezte a meccset, különösen azután, hogy az ETO harmadszor is a hálóba talált. Hiába próbálta nyugtatni, higgadtságra inteni tanítványait. Negyed órával a találkozó vége előtt, egy esetleges kiállítást megelőzendő, Guttmann lehívta a pályáról a régóta „vagy a labda vagy a baba stílusban” játszó, korábban általa már figyelmeztetett Patyi Mihályt, játékosa azonban inkább barátjára, a piros-feketék ifjú vezérére, Puskás Ferencre hallgatott és folytatta a mérkőzést. Ha ez a jelenet önmagában nem lett volna elég a Kispest trénerének, Puskás hátrament védekezni, Guttmann pedig hiába kérte, hogy térjen vissza eredeti posztjára, Öcsi egyszerűen csak rálegyintett. Guttmann erre otthagyta a kispadot, felment a lelátóra, majd a meccs után az öltözőben közölte, hogy benyújtja lemondását, mivel a játékosai előtt elveszítette a tekintélyét. Tíz hónapon át vezette a Kispest edzéseit. A klub sokáig az élmezőnyben szerepelt, a győri kudarc után a bajnoki táblázat hatodik helyén foglalt helyet.

Guttmann és a csapat között egy ideje érlelődött a szakítás, a győri incidens valójában az utolsó csepp volt a pohárban. Guttmann azt nyilatkozta, hogy már egy hónappal korábban, az MTK ellen 2:1-re elveszített rangadó után megromlott az összhang és az a jó szellem, ami a játékosok és az edző viszonyát addig jellemezte.  Az MTK elleni összecsapás Guttmann számára presztízs szempontjából sem lehetett mellékes. Az őszi bajnoki szezonban addig veretlenül álló két együttes találkozott, ráadásul az ellenfél trénere szintén egy szövetségi edző, a válogatott csapattal is foglalkozó, Bukovi Márton volt. Az MTK-Kispest mérkőzés lefújása után a csalódott kispesti labdarúgók közül „egyesek illetlen mozdulatokat tettek a közönség felé”, Guttmann pedig már ekkor figyelmeztette őket, hogy levonja a konzekvenciákat, ha újra sportszerűtlenül viselkednek. Guttmann a durvaság egyetlen formáját sem tolerálta, márcsak azért sem, mert sértette büszkeségét az ellenfél szurkolóinak kíméletlen kritikája. „Nekem ne kiabálja be a közönség: világtréner, válogatott tréner erre tanítja a játékosokat.” – jelentette ki a győri meccs után a Világ újságírójának.

Guttmann Béla a Kispest játékosainak magyarázza a taktikát (a karikatúra forrása: Szabad Nép,1948. október 10.)

Bár Guttmann nem tett egyenlőségjelet durva és kemény játék közé, nem kizárt, hogy a kispestiek kicsit félreértelmezték egy korábbi kijelentését. Egy héttel a győri történések előtt, a bolgár-magyar meccs lefújását követően Guttmann a magyar válogatott bátor, határozott fellépését hiányolva megállapította, hogy az elmúlt években nem látott olyan mérkőzést, „amelyen a magyar csapat ennyire félt volna ellenfelétől.” A Kispest, Puskással az élen, a következő héten talán meg akarta mutatni edzőjének, hogy nem ijed meg a férfias csatáktól. Puskásnak a szófiai mérkőzés után bírálói leginkább azt rótták fel, hogy nem volt elég kemény, kerülte a közelharcot, féltette a testi épségét. Állítólag Szófiában meccs közben kijelentette, hogy „bolond lesz odatenni a lábát, nem hajlandó férfias futballt játszani”, mert „a következő héten is akar játszani”. (A keménységet hiányoló bírálatok megfogalmazóit nem zavarta, hogy egyúttal sportszerűtlen magtartásáért is elítéljék Puskást, amiért a meccsen hasbarúgott, majd leütött egy bolgár játékost...)

Puskás győri viselkedése jó eséllyel nem kizárólag az ifjonti hév számlájára írható és talán az sem véletlen, hogy Guttmann aznap fokozott érzékenységgel reagált. A sajtó éppen a válogatott szófiai vereségétől volt hangos, Puskás személyében hamar bűnbakot találtak, Guttmann pedig akár magára is vehette a felkészítés hiányosságairól megfogalmazott kritikákat. A győri bajnoki meccs napján nyilvánvalóan nem tett jót Puskás kedélyállapotának, hogy pont aznap jelent meg a Népsport címoldalán Hidas Ferenc felelős szerkesztő (és MLSz helyettes elnök) cikke, amelyben a szófiai fiaskóért a csődöt mondott csatársort tette felelőssé és előrevetítette, hogy a magyar sport vezetői gondoskodni fognak arról, hogy ne lépjen többé pályára olyan játékos, aki lélektelenül játszik és olyanokat hangoztat a meccs után, hogy nem történt tragédia, meg hogy „ő egy balsiker miatt nem fogja magát felakasztani.” Győrött azután az amúgy sem kisimult Puskásra külön embert állított az ETO edzője, Baróti Lajos, miközben Öcsi ország-világnak igyekezett bizonyítani, hogy nem kisasszony módjára műveli a focit. (Sőt, Hiba Jánost a meccs végén úgy megrúgta, hogy azt hordágyon kellett levinni a pályáról.)

Egy újabb hét múlva, a Népsport nyílt sugalmazására Puskás komoly önbírálatot gyakorolt, hogy megbocsátást nyerjen és mentesüljön az egy éves, nemzetközi mérkőzésektől való eltiltástól, amivel az MLSz sújtotta, hogy elrettentő példát statuáljon mindazon sportolók számára, „akik hajlanak arra, hogy a helytelen úton járjanak”. Puskás ömnagát ostorozva megbánást tanúsított, elismerte, hogy Bulgáriában és az ETO elleni mérkőzésen is hibát követett el. Magatartását azzal indokolta, hogy Szófiában „egyszerűen begurult”, törleszteni akart, mert rugdalták, ütötték, ideges volt a bolgár-magyar találkozó után és akkor is, amikor Győrött nézeteltérése támadt az edzőjével. Kitért arra is, hogy mindaddig kivételeztek vele, túl sokat engedtek meg neki és ha már korábban szigorúbban bántak volna vele, talán az egész győri affér elkerülhető lett volna: „Ha egy héttel előbb ítélnek el, már Győrött sem lett volna velem semmi baj!"

A két zseni, Guttmann és Puskás viszonyára 1948-ban némileg rányomhatta bélyegét, hogy az edző kezdettől küldetésének érezte, hogy megnevelje a Kispest sztárját. Guttmann már kicsivel azután, hogy a Kispest edzője lett, előrevetítette, hogy eltökélt szándéka "rendesen viselkedő játékost" faragni Puskásból, igazi csapatembert, "az ő érdekében, mert csak így lehet belőle igazán nagy játékos". Bízott a sikerben, mert úgy látta, Öcsinek "szerencsére jó az alaptermészete, szívesen hajlik a jóra." A Puskás/Kispest és Guttmann között jóideig meglévő összhang megbomlásához valószínűleg az is hozzájárult, hogy az edző október második felében, a bajnoki idény közepette tárgyalásokba bocsátkozott a rivális Újpesttel. A korábbi tréner, Soós Károly lemondása után a lilák ugyanis szerették volna Guttmannt visszahívni a csapathoz, akivel 1939-ben, majd 1947-ben is sikerült bajnokságot nyerniük. Puskás előtt ez nem volt titok. Guttmann a szeme láttára tárgyalt az Újpest szakosztályvzetőjével, azzal a Dicker Mihállyal, aki miatt 1947 augusztusában otthagyta a lila-fehér klubot. A Kispestnél már ekkor felmerült, ha Guttmann távozik a klubtól, Puskás édesapja veszi át az edzések irányítását. Végül az Újpest nem kötött szerződést Guttmann Bélával, a hírek szerint a két egyesület között fennálló jó viszony érdekében. A Guttmann emlékeit lejegyző Hámori Tibor könyvéből (Régi gólok, edzősorsok...) még az is kiderül, hogy Guttmann és a Kispest egyes vezetőinek viszonyára már a klub 1948 májusi belgiumi portyája végén árnyékot vetett, hogy az edző egyáltalán nem mutatkozott fogékonynak arra, hogy marxizmus-leninizmus oktatásával bővítse játékosai ismereteit...

Puskás, a Kispest játékosa kapura lő (forrás: Fortepan, Adományozó: Kovács Márton Ernő, képszám: 54983)

Fontos aláhúzni, hogy Guttmann nem Puskás és/vagy a Kispesttel történt szakítás miatt hagyta el 1949 januárjában az országot! Egyrészt, Puskás és Guttmann kapcsolata összezördülésüket követően rendeződött, az edzőnek imponált, hogy a játékos nyilvánosan bocsánatot kért meggondolatlan viselkedéséért. Másfelől, 1949 elején Guttmann már feltehetőleg úgy érezte, hogy a hazai sportélet átalakítása következtében körvonalazódó új keretek között nem akar, nem tud tovább Magyarországon dolgozni. Szavaival élve, elhagyta a disznóólat, mielőtt maga is besározódott volna. Csaknády Jenőnek 1964-ben diktált életrajzában (Die Bela Guttmann Story) bőven kitért arra, hogy mi állt távozása hátterében. Bár 1948 szeptemberében, Rákosi Mátyás új irányokat kijelölő beszéde után Guttmann sport és üzlet szétválasztását üdvözölve még azt nyilatkozta a Szabadság újságírójának, hogy „Az egyesületek és a játékosok szempontjából is üdvös lesz végre megszüntetni az üzleties versengést, amely a sztárrendszert szülte.”, tizenhat évvel későbbi életrajzában igen éles kritikát fogalmazott meg a „félprofi” keretek között működő labdarúgással szemben. Ebből kiderül, hogy elege lett a nem teljesítő félprofi játékosokból, a tréner munkájába beleszóló, lelkesnek mutatkozó, de a klubért valójában az ujjukat sem mozdító, intrikáló funkcionáriusokból, a nagyhangú, de garasoskodó mecénásokból. Meglátása szerint a formailag amatőr futballt látszólag fennkölt ideák vezérelték, de a legolcsóbb hazugságokon alapult. A pozíciójukat féltő vezetők szemet hunytak a szabályszegések felett. A korrupt rendszerben a félprofi játékos húzhatta a száját, ha szerinte az edző túl sokat követelt és könnyen sakkban tarthatta a klub tisztviselőit azzal, hogy elmeséli a szövetségnek és a sajtónak, hogy titokban milyen juttatásokban részesült. Ebben a légkörben még az is előfordulhatott, hogy az Edzők Testületében a tagok egymás ellen fordultak és ahelyett, hogy védelmükbe vették volna, elítélték azt, akinek szakmai tekintélyét sérelem érte. Fájdalmas tőrdöfés lehetett ez Guttmann számára. Úgy sejtette, a győri botrány apropóján a Testület végre fogást talált rajta, amikor - legnagyobb megdöbbenésére - úgy határozott, hogy egy hónapra eltiltja őt a tréneri munkától, amiért egyik pillanatról a másikra otthagyta a Kispestet.

Guttmann 1948 nyarán (forrás: Képes Sport, 1948. július 13.)

1949 január elején, a válogató bizottság lemondását követően, az MLSz elnöksége az addigi triumvirátus erős emberét, Sebes Gusztávot bízta meg a szövetségi kapitányi teendők ellátásával; Guttmann-nak a továbbiakban nem sok keresnivalója maradt a válogatott mellett. Újpesten felvetődött, hogy a klub nélkül maradt edző esetleg visszatér hozzájuk, de ő inkább új kihívásokat keresve, külföld felé vette az irányt. Előre jelezte, válogatni fog az ajánlatok közül. Visszaemlékezéseiben az szerepel, hogy bécsi tartózkodása idején három nagy olasz klub is megkereste, köztük az AS Roma. 1949 májusában ennek ellentmondó hírek érkeztek róla. A Bécsben szerepelt B-válogatott és szurkolóik - köztük Salamon Béla,  a népszerű komikus – többek között azzal a hírrel tértek vissza Magyarországra, hogy odakint találkoztak Guttmann Bélával, aki „rövidesen végleg hazajön” és átveszi az egyik nagy csapat irányítását. Hasonló információ látott napvilágot a Kis Újságban, amely úgy tudta, hogy Guttmann Ausztriában „még egyetlenegy ajánlatot sem kapott és nem tudott elhelyezkedni”, ezért az is felmerült, hogy ha az osztrákoknak nem kell, hazatér és Budapesten vállal ismét tréneri állást. A Die Bela Guttmann Story beszámol arról, hogy az Újpesttől Dicker Mihály próbálta fáradhatatlanul hazacsábítani. Guttmann-nak már az idegeire ment, le akarta rázni Dickert és ezért azt hazudta, hogy egy bécsi klub már 60 000 schilling fizetést ajánlott neki. A lila-fehérek ezt az összeget is megadták volna neki. Mégsem jött haza. Olaszországba szerződött, 1949 szeptemberétől a Padova edzéseit irányította.

„A karácsonyi viszontlátásra!” – búcsúzott Magyarországtól Guttmann Béla futballedző 1949. február 5-én a Népszava sporthírekkel foglalkozó oldalán és azt ígérte, egy esztendő múlva visszatér. Bár ekkoriban már korántsem volt egyszerű vízumot szerezni, Havas Gézának, a Kispest alelnökének közbenjárásával végül sikerült és engedélyt kapott arra, hogy Bécsbe utazzon. Azzal ment el, hogy egy esztendőre vállal külföldön munkát, huszonöt év lett belőle. Bár a hatvanas évek elejétől időről-időre örömmel hazalátogatott, nyugdíjas éveire inkább a szomszédos Bécsben telepedett le. Hiányzott neki Budapest, de szakmai szempontból soha nem bánta meg, hogy elhagyta az országot...

A szövetségi edző

Az utolsó Magyarországon töltött évében Guttmann a Kispest edzője volt, emellett a válogatott tréningjeinek irányításával igyekezett a magyar labdarúgás fejlődését elősegíteni. A Magyar Labdarúgó Szövetségben 1948 tavaszán egyre inkább szorgalmazták, hogy alkalmi edzőküldés helyett a szövetség szerződtessen egy állandó szövetségi trénert, akinek fő feladata a válogatott játékosok rendszeres felkészítése, valamint új tehetségek felkutatása. Az akkori szövetségi kapitány, Gallowich Tibor által követett gyakorlat ugyanis az volt, hogy a nemzeti tizenegy mellé kijelölt trénereket aszerint váltogatta, hogy az éppen következő ellenfél stílusát az edzői testületből ki ismerheti leginkább. Elmélete alapján az osztrákok elleni felkészülésben a bécsi Hakoah egykori játékosa, majd edzője, Guttmann Béla lehetett leginkább segítségére; Jugoszlávia elleni mérkőzés esetén pedig a korábban Zágrábban dolgozó Bukovi Márton. (A gyakorlatban ez a logika nem minden esetben érvényesült. Amikor például 1948 júliusában Zágrábban, majd Splitben játszott Budapest válogatottja a helyi, városi válogatottak ellen, az edzői teendőket mégsem a „Balkán-szakértő” Bukovi, hanem Guttmann látta el. Az októberi Magyarország–Ausztria összecsapás előtt viszont nem Guttmann, hanem Bukovi tartott edzést a válogatottnak.) Május végén az MLSz rögzítette, milyen alapfeltételeknek kell megfelelnie annak, akit a magyar válogatott szövetségi edzőjének választanak, majd a következő hónap elején az Edzők Testületében megvitatták, ki volna legalkalmasabb a tisztségre. A legszűkebb listára három jelölt neve került fel: Opata Zoltán, Guttmann Béla és Soós Károly neve, majd a testület utóbbi kettőt javasolta szövetségi edzőnek. Az tűnt valószínűnek, hogy az MLSz Guttmannt szerződteti, de úgy tűnik, erre mégsem került sor és a későbbiekben is inkább mérkőzésről mérkőzésre jelöltek ki trénert. 

Ezt a karszalagot viselte Guttmann Béla, amikor a magyar válogatott szövetségi edzője volt (forrás: AGON SportsWorld)

1948-ban a magyar válogatott kilenc meccset játszott, ezek közül négynél Guttmann biztosan közreműködött, ezenkívül részt vett a B-válogatott és a Budapest-válogatott felkészítésében is. Áprilisban válogatottunk Svájc legjobbjaival mérkőzött, májusban pedig Ausztriával. Guttmann készséggel állt rendelkezésre. Gallowich kikérte véleményét a válogatott összetételének kialakítása kapcsán is, de a végső szó az övé volt. A 3:2-re elveszített bécsi találkozó előtt Guttmann megpróbálta meggyőzni  Gallowichot, hogy a Szentlőrinci AC labdarúgója, Tagányi Árpád ne szerepeljen a csapatban, de a kapitány védelmébe vette a játékost és azt indítványozta a kétkedőknek, hogy  „Aki nem bízik abban, amit [Tagányi] csinál, az akassza fel magát.” A meccsen azután bebizonyosodott, hogy az újonc Tagányi nem képes felnőni a feladathoz, a 40. percben lecserélték és a későbbiekben többé nem ölthette magára a címeres mezt. A csehszlovákok elleni, májusi találkozó előtt Guttmann volt a szövetségi edző, de valami oknál fogva nem jelent meg az egyetlen összeszoktató edzésen, helyette Hauser Jenő vezényelte azt le. Júniusban a nagyválogatott Budapesten, a B-válogatott Bukarestben győzőtt Románia legjobbjai ellen. Az A-válogatottnál Bukovi Márton segédkezett edzőként Gallowich Tibor szövetségi kapitánynak, Guttmann pedig a Hidegkuti Nándort is soraiban tudó B-válogatott edzéseit irányította. Augusztusban, a szeptemberi Lengyelország–Magyarország mérkőzés előtt, Gallowich gyakori betegeskedésére hivatkozva, az MLSz háromtagú (Sebes Gusztáv, Kléber Gábor, Mandik Béla), ideiglenes válogató bizottságot állított fel. Állandó szövetségi edző továbbra sem volt, a lengyel-magyar, majd a magyar-osztrák összecsapásra Bukovit bízták meg a válogatott felkészítésével. Az októberi Románia–Magyarország találkozó alkalmával viszont újra Guttmann lett a szövetségi edző. A B-válogatottal elért korábbi romániai sikere és az, hogy a korábbi években (1946/47) a Ciocanul Bucuresti trénere volt, minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy ő kapott megbízást. A válogatott 5:1-es sikert ünnepelhetett Bukarestben. Guttmann véleménye szerint az idény egyik legnehezebb mérkőzésén, elsősorban a védelemnek köszönhetően arattak imponáló győzelmet. Novemberben, a bolgárok elleni találkozó előtt megint Guttmann Béla kapott lehetőséget, hogy előkészítse a magyar csapatot.

Guttmann Béla (az álló sorban balról a harmadik) a magyar válogatott játékosaival (forrás: AGON SportsWorld)

A szófiai ütközet

1948. november 7-én a bolgár labdarúgó válogatott ellen lépett pályára Szófiában a magyar nemzeti tizenegy. Az előzetesen könnyűnek ígérkező mérkőzésen a magyar csapat meglepetésre 1:0 arányban kikapott a korábbiakban mindig legyőzött bolgároktól, amivel megszakadt a válogatott május vége óta tartó sikersorozata. A váratlan kudarc súlyos következményekkel járt, a meccs nagy port kavart. Kubala László soha többé nem játszhatott a magyar válogatottban, Puskás Ferencet egy évre eltiltották nemzetközi mérkőzéseken való szerepléstől és önkritikát kellett gyakorolnia, hogy megbocsátást nyerjen. Ne feledjük azt sem, hogy ez volt az utolsó mérkőzés, amelyen Guttmann Béla szövetségi edzőként dolgozott a magyar válogatott mellett.

Bulgária egyáltalán nem tűnt nehéz ellenfélnek. A két válogatott előző találkozóján, 1947 nyarán a magyar labdarúgók kilenc gólt rámoltak a bolgár kapus hálójába. 1948. november 3-án, Guttmann edző irányításával a válogatott csapat egy mindössze félórás felkészülési mérkőzésen könnyedén, 5:0 arányban győzte le a MATEOSz együttesét, a látottakkal a válogatóbizottság tagja, Sebes Gusztáv is elégedett volt. Az előjelek biztatóak voltak, az indulás előtti napokban azonban váratlan változás történt. A Romániában kitűnő formában védő Grosics helyett Henni Géza, a Ferencváros kapusa került a csapatba. Grosicsról az jelent meg a lapokban, hogy beteg, valójában megijedt az utazástól, mert ez lett volna élete első repülőútja. A sors fintora, hogy a ködös időjárás miatt a válogatott végül vonaton utazott, harminc órás zötykölődés után fáradtan érkezett a bolgár fővárosba.

Nagy iramú játékkal indult a mérkőzés, a bolgárok lelkesen, teljes erőbedobással küzdöttek és az első negyedóra végén meg is szerezték a vezetést. A magyar csatárok nem tudtak kibontakozni, akadozott a gépezet, Guttmann szólt is, hogy inkább laposan passzoljanak, mert az ellenfél játékosai jól fejelnek.  A szünetben, az öltözőben Puskásék arra panaszkodtak, hogy a bolgárok túl keményen játszanak, a román játékvezető pedig mindent elnéz nekik. Sebes Gusztáv lényegében megismételte Guttmann korábbi tanácsát, hogy tartsák a földön a labdát. A magyar helyzetek rendre kimaradtak a második félidőben is, az sem segített, hogy Guttmann lehozta Kubalát, akinek „úgyszólván alig volt jó megmozdulása”. Miután Puskás összeakaszkodott két bolgár védővel, öt percig állt a játék, de a játékvezető ezt nem vette figyelembe és a kilencven perc leteltével lefújta a mérkőzést. A magyar szövetségi edző, Guttmann Béla úgy nyilatkozott, hogy az elmúlt években nem látott olyan mérkőzést, „amelyen a magyar csapat ennyire félt volna ellenfelétől.”

Karikatúra a Bulgária-Magyarország mérkőzésről (forrás: Nemzeti Sport, 1948. november 9.)

Bozsik József később így emlékezett vissza a szófiai összecsapásra (Kő András: Bozsik című könyvében):

Kevés ilyen durva mérkőzést láttam. A bolgárok mindenképpen vissza akartak vágni a budapesti kilenc gólért. Öcsi elvesztette a fejét... Lóránt lábába belement a saját alumínium sípcsontvédője... szinte mindenki kapott egy ’csomagot’... még Guttmann edző is veszélyben volt... Nem csoda hát, hogy a csapat nem akart kimenni a második félidőre. A vezetők nyugtatták meg a társaságot... Egy magyar származású edző tüzelte a bolgárokat...”

A bolgár válogatott edzője ekkor Hajdú Andor volt. Bulgáriában az 1947 augusztusi, budapesti 9:0 után úgy gondolhatták, leginkább egy magyar tréner segítheti elő a bolgár labdarúgás fejlődését. Az MLSz Hajdút küldte. Hajdú már 1948 augusztusában ízelítőt adott egy magyar csapatnak abból, hogy milyen ravasz stratéga. A MATEOSz Szófiában papíron a Lokomotív ellen játszott, de gyakorlatban a bolgár válogatott volt az ellenfele. Hajdú a meccs előtt azzal altatta és áltatta a pesti klub vezetőit, hogy a bolgárok nagyon gyengék. Valójában rejtekhelyre vonulva egy teljes hónapon át, napi három edzéssel készültek, kitűnő erőnlétben várták a MATEOSz elleni összecsapást. A tudósítások szerint a meccsen azután „hallatlanul keményen játszottak” és „alig volt olyan MATEOSz játékos akin a mérkőzés végén valami emlék ne díszelgett volna. A bolgár játékosok fejmagasságban is ugyanolyan ’bátran’ rúgtak, mint a földön.” A MATEOSz 4:1-re simán kikapott. Hajdú elégedett lehetett, a bolgár-magyar válogatott találkozó előtti főpróba nagyszerűen sikerült. A novemberi válogatott mérkőzés előtt a bolgár csapat Hajdú irányításával nyolc napon át együtt készült. A magyar edző nagyon bízott gyors, erős, szívós, kemény csapatában, előzetesen 4:2-es magyar sikert tippelt, de figyelmeztetett, hogy „Nagyon jól kell a magyaroknak játszaniok, ha azt akarják, hogy meglepetés ne érje őket." A magyar válogatott elleni szófiai mérkőzés minden bizonnyal Hajdú edzői pályafutásának legnagyobb diadala volt. Guttmann a meccs után „bűnösnek” kiáltotta ki, amiért olyan utasításokat adott tanítványainak, ami a magyar csapat vereségéhez vezetett. Hajdúnak ez azért is fájt különösen, mert Guttmann-nal jól ismerték egymást, állítása szerint iskola- és játékostársak is voltak.

1948 végén Hajdú hazalátogatott és két másik Bulgáriában dolgozó magyar edzővel, Somlai Rezsővel és Pyber Lászlóval előadást tartott az Edzői Testületben. A szófiai meccsről megemlékezve az volt a véleménye, hogy „A magyar csapat azért kapott ki a bolgároktól, mert lebecsülte ellenfelét  s nem készült fel komolyan a mérkőzésre.” Durvaságot nem érzékelt játékosai részéről. A Népszavának adott interjújájából az is kiderült, hogy a bolgár együttes azért tudott szerinte lényegesen feljavulni, mert a korábbi gyakorlattal ellentétben ő nem a technikai tudás fejlesztésére fektette a hangsúlyt, hanem a játékosok meglévő képességeihez, tehetségük jellegéhez igazította a munkát.

A szófiai kudarcért, kimondva-kimondatlanul, Guttmannt is felelőssé tették. Hidas Ferenc, az MLSz helyettes elnöke, a Népsport felelős szerkesztője a lap november 14-i számának címoldalán megjelent cikkében jelezte, hogy a jövőben "sokkal gondosabban kell felkészülni minden egyes nemzetközi mérkőzésre, még akkor is, ha az könnyűnek ígérkezik. Ki kell oktatni sokkal alaposabban a játékosokat az ellenfél várható taktikájára és viselkedésére vonatkozólag”, valamint nagyobb hangsúlyt kell fektetni az erőnlétre és meg kell tanítani a játékosokat a kemény, testtel való játékra. Guttmann akár úgy is értelmezhette az általánosságban fogalmazó kritikát, hogy megkapta a selyemzsinórt, ezennel véget ért szövetségi edzői munkája. A cikk aznap jelent meg, amikor Guttmann a Kispest csapatával Győrbe utazott, bajnoki mérkőzésre... 

(A győri meccs históriájáról és következményeiről a következő posztban fogok beszámolni.)  

 Szerencse fia

Csodaedző nincs, nem volt, nem is lesz. Van azonban edző, aki szorgalmasan dolgozik, és van, aki az egyszer megszerzett babérjaira ráül. Aztán csodálkozik, hogy az egyszer elért sikereket nem követi újabb siker. Állítom, hogy az edzői működéshez feltétlenül szükséges a szorgalom, a szakértelem, a pedagógiai érzék, a gerincesség és még valami. (...) A szerencse. Fortuna istenasszonyra minden edzőnek szüksége van. Nélküle nem sokra tudunk menni."

(Kompóti-Kléber Gábor: Tiszaparti interjú Guttmann Bélával // Képes Sport, 1947)

Világjáró

A jellemzésnek az a része tehát, hogy nem sokáig maradtam egy klubnál, igaz, hiszen tudtam, hogy egy-egy maximális teljesítmény után már nemigen következhet szupermaximum. A profi világban pedig az ilyen fokozatokat várják el a menedzserek. Ha azután nem sikerül, megy a tréner..."

(Hoffer József: A labdarúgás "globetrottere" // Labdarúgás, 1963)

Tolvaj

Olaszországban, Brazíliában, Argentínában, Ausztriában, Romániában, Hollandiában, Cypruson edzősködtem az elmúlt évek során. Mindenütt 'elloptam' valami nagyon értékeset, s mindezt hozzáadtam ahhoz, amit odahaza Magyarországon tanultam, így azután valamivel gyorsabb fejlődésre tudtam ösztökélni a Benficát is.

(Tabák Endre: Sport Lisboa e Benfica // Labdarúgás, 1960)

Guttmann Béla 1966-ban

(forrás: RTP Arquivos https://arquivos.rtp.pt/conteudos/depoimentos-de-treinadores-sobre-eusebio/)

Fegyvertár

Fő fegyveremnek mindig a legszigorúbb fegyelmet tekintettem a pályán, ezen túlmenően azután a megértést, a segítőkészséget és a barátságot a mindennapi életben. Véleményem szerint, ha a játékos edzőjében tanítómesterét, de egyben barátját is érzi, mindenre kész érte és követi. Pályafutásom alatt sok 'fenegyerekkel' volt dolgom Padovában, Milánóban, São Pauloban, és Budapesten egyaránt. Mégis azok, akik már befejezték sportpályafutásukat, legjobb barátaimként élnek emlékezetemben, akik pedig még futballoznak, azokról mint hű tanítványaimról beszélhetek."

(Fegyelem és megértés // Magyar Ifjúság, 1962)

 Felszántani a pályát

Nálam lehet rosszul játszani, azért nem haragszom, mert tudom, hogy a játékos nem gép. De azt nem szeretem, ha a csapat meccs közben pihen, vagy pláne leáll.

(Guttmann Béla bemutatkozott Újpesten // Sporthírlap, 1938)

Korszerű játék

Korszerű?... Ez is egy slogan. Mi az, hogy korszerű? A győztes csapattól még soha nem kérték számon, hogy miért nem korszerű a játéka. Úgy kell játszani, hogy győzzön a csapat. Az mindig korszerű!

(Vándor Kálmán: Villáminterjú Guttmann Bélával // Népszava, 1968)

Erőnlét, technika

Erőnlét... erőnlét... mindig ezt hangoztatják, mintha az valami rendkívüli dolog lenne. Minden játékos jó erőnlétben van, ha sportszerűen él. Nem igaz, hogy az edzőkön múlik a tökéletes erőnlét. Hiába dolgoztatják a játékosokat a legkeményebben is, ha ők azután éjszakáznak, cigarettáznak, isznak és nem törődnek a sportszerű életmóddal. Elsősorban a játékosokon múlik az erőnlét."

A technika csak akkor érvényesülhet, ha a játékos a labda birtokába kerül. Ehhez azonban elsősorban gyorsaság, küzdőképesség kell. Erő nélkül tehát nem érvényesülhet a technika, sem a taktika. E három tulajdonság együtt jelentheti csak a helyes játékfelfogást."

(Vándor Kálmán: Villáminterjú Guttmann Bélával // Népszava, 1968)

Taktika

Nem lehet a taktikát mérkőzésről-mérkőzésre változtatni, legfeljebb egyik játékosnak valamilyen plusz, részfeladatot lehet adni. Az edző soha ne feledkezzék meg arról, hogy csakis olyan taktikát alkalmazhat, amelynek megvalósítására a rendelkezésére álló játékosokból álló együttes képes is. Tehát nem az anyag alkalmazkodik az edzőhöz, hanem ellenkezőleg: az edzőnek kell alkalmazkodnia a játékosanyaghoz.

(Tabák Endre: Sport Lisboa e Benfica // Labdarúgás, 1960)

Amikor a játékosnak már a vérében van egy taktikai rendszer, amikor évek óta azt játssza, akkor nem lehet máról holnapra más rendszerre átnyergelni. Egy 27-28 éves hátvédet, aki gyerekkora óta megszokta, hogy az összekötőt fogja, nem állíthatok ki a szélsőre, mert úgyis mindig befelé fog húzódni."

(Az év edzője az év csapatáról és annak titkáról // Nemzeti Sport, 1939)

Guttmann Béla, a São Paulo FC edzője (forrás: AGON SportsWorld)

Pest

...Pestet még jobban szeretem s egy klubnál hasonló módon örömmel tevékenykedtem volna, de hívó szó egyszer sem hangzott el. Pedig az utóbbi két évben kétszer is hazalátogattam s ott ténferegtem a magyar csapatok körül...

A magyar válogatott ellen tétért folyó mérkőzésre sohasem vállalnám el mások felkészítését.

(BG a nagyvilágban szerzett tapasztalatairól // Magyar Ifjúság, 1964)

MTK

Állandóan ott lebzseltem az MTK-kaszinóban, vártam, hogy valaki megkérdezi tőlem, hogy: te, Béla, nem akarsz hozzánk jönni? (...) Négykézláb mentem volna. Csak szólniok kellett volna. Sokszor a guta kerülgetett, olyan dühös voltam azért, mert nem törődött velem senki, az MTK-vezetők közül. Hiába játszottam én néhány egyesületben, mindig MTK-ista maradtam."

(Kompóti-Kléber Gábor: Tiszaparti interjú Guttmann Bélával // Képes Sport, 1947)

Újpest

Nem tudom, hogy mit hoznak a közeli napok, hogy távozom-e vagy maradok (...) Kívánom azonban, hogy ameddig ezt a mesterséget űzöm, mindig ilyen fiúkat kapjak a kezem alá..."

 (Az év edzője az év csapatáról és annak titkáról // Nemzeti Sport, 1939)

Puskás

Eltökélt szándékom, hogy rendesen viselkedő játékost faragjak belőle. (...) Nem vette észre, hogy az egész mérkőzés alatt egyetlen partot sem dobott és eszébe sem jutott szögletet rúgni? Megnevelem az ő érdekében, mert csak így lehet belőle igazán nagy játékos. Szerencsére jó az alaptermészete, szívesen hajlik a jóra.”

(Puskás Öcsitől a szombathelyi ködig // Képes Sport, 1948)

Kocsis

A jövő nagyságát a fiatal Kocsisban látom, ő már az elmúlt évben is megmutatta, hogy rövidesen egész nagy játékos lesz."

(Az elmúlt év legjobb száztíz magyar játékosa // Népsport, 1948)

 

Guttmann, Kocsis, Puskás (forrás: AGON SportsWorld)

Guttmann vs. Sebes

Nem értem ezt a rendszert. Egy órával ezelőtt pontosan ennek az utasításnak az ellenkezőjét adtam a játékosomnak. Hát ki ismeri nálam jobban az újpestieket? (...) Az Újpestből kilenc játékos van a válogatottban. Nem lenne természetes, hogy akkor az Ő edzőjük foglalkozzék velük? (...) Én négy nappal a válogatott meccs előtt nem mernék utasításokat adogatni olyan játékosoknak, akiknek a szokásait, edzésmódszerét nem ismerem.

(Képes Sport, 1947)

Bern, 1954

Nem szabad tragédiának tekinteni ezt a vereséget. A magyar csapat az elmúlt több mint négy év alatt és ezen a világbajnokságon is bebizonyította, hogy a világ legjobb csapata. Ezt mutatták nagyszerű fegyvertényei is: Brazília és Uruguay legyőzése. A befejezés nem sikerült, de ez nem homályosítja el a magyar csapat nagy tudását és megérdemelt hírnevét."

(Nemzeti Sport, 1954)

 

Meggyilkolták?! Elrabolták?! 1927 októberében bizonytalan hírek érkeztek Guttmann Béláról Prágába, Bécsbe és Pestre az Egyesült Államokból. Az Esti Kurír egy prágai lap beszámolója alapján arról írt, hogy Guttmannt feltételezések szerint Chicagóban agyonlőtték, amikor tömegek támadtak a városban vendégszereplő futballcsapatra. A Pilsner Tagblatt október 18-án tette közzé a hírt, miszerint Chicagóban egy géppuskákkal felszerelkezett rablóbanda megtámadott egy éjszakai szórakozóhelyet, melynek során lelőttek egy neves profi focistát, bizonyos Goodmant és 10.000 dollárnyi készpénzt raboltak el a jelenlévőktől. A Pesti Napló egy chicagói táviratra hivatkozva jelentette, hogy az egyik ottani sportegyesület klubházából rablók magukkal hurcoltak „egy Godman nevű európai származású híres játékost” és váltságdíjat követelnek érte. New Yorkban felvetődött, hogy esetleg a Giants magyar halfjáról, Guttmann Béláról lehet szó, mert az eset utáni napokban játékostársai nem találkoztak vele és Godman nevű focistát nem ismertek az amerikai profi labdarúgók között. Guttmann egykori bécsi klubjánál, a Hakoah Wiennél úgy sejtették, Godman vagy Goodman inkább egy baseball vagy rugby játékos lehet és vele keverik össze korábbi sztárjukat.

A Guttmann haláláról, elrablásáról szóló információkat eleve kétkedve fogadó magyar sajtó pár nappal később gyorsan meg is nyugtatta olvasóit, hogy Guttmann és az összes New Yorkban játszó európai futballista kitűnő egészségnek örvend. Az aggodalmakat Guttmann new york-i magyar csapattársa, a szintén a Giants színeiben játszó Schwarcz Ernő oszlatta el a bécsi Sport-Montagnak küldött táviratában. Egyébként is kizárt, hogy a rablótámadás idején Guttmann és csapata Chicagóban tartózkodott volna. A Giants október 15-én New Yorkban játszott, saját otthonában fogadta a New Bedford együttesét. A 4-3-ra elveszített mérkőzésen Guttmann biztosan ott volt, gólt lőtt. Rákövetkező nap a Giants ugyancsak New Yorkban, a Philadelphia ellen lépett pályára.

Guttmann és társai az Indiana Flooring elleni mérkőzés előtt New Yorkban, 1927 körül

A kép forrása: AGON Sportsworld

Ha chicagói gengszterekkel ekkor nem is akadt dolga, Guttmann meglehetősen jól ismerte az alkoholtilalom Amerikájának éjszakai életét és a bűnözők világát. Az 1927/28-as bajnokság őszi idénye 1928. január 8-án zárult. A Sporthírlap pár nappal később adta hírül, hogy „a küzdelmektől megviselt Guttmann a mondén Atlantic Cityben üdül”.  A New Yorktól délre, légvonalban 154 km-re fekvő óceánparti város az 1920-as években, a szesztilalom idején élte aranykorát, amikor a New York-i felső tízezer előkelő fürdő- és szórakozóhelyeként működött. Mivel a prohibíciós törvényeket a város vezetése gyakorlatban kevéssé tartatta be és alkoholhoz a helyi tisztviselők és ellenőrök hallgatólagos beleegyezésével könnyen hozzá lehetett jutni, Atlantic Citybe özönlöttek a szórakozni vágyó turisták. Fergeteges éjszakai élet, vidám jazz dallamok, pazar mulatók, elegáns éttermek, örömlányok, játékbarlangok, titkos italmérések és szeszfőzdék csalogatták a vendégeket. Az óriási népszerűségnek örvendő város büszkén, joggal nevezte magát ekkor a „világ játszóterének”. Martin Scorsese Gengszterkorzó (Boardwalk Empire) című filmsorozatából is képet alkothatunk, milyen is lehetett az élet az Enoch L. „Nucky” Johnson által irányított Atlantic Cityben, ahol a korabeli szervezett bűnözés legnagyobb alakjai találkoztak 1929-ben, „Lucky” Lucianotól Al Caponeig.

Tömeg Atlantic Cityben 1927 környékén

A kép forrása: https://hu.pinterest.com/pin/499125571186416478/ 

Guttmann valószínűleg ekkoriban vált egy életre a szerencsejátékok, kaszinók rabjává. Unokaöccse, Guttmann Imre szerint a húszas években Las Vegasban nyert egy komolyabb összeget. Las Vegas azonban messze van New Yorktól és csak a harmincas évektől kezdett a szerencsevadászok Mekkája lenni, miután Nevada államban legalizálták a szerencsejátékokat. Ha Guttmann hódolni akart játékszenvedélyének, ideális célpont a közeli - New Yorkból autóval ekkoriban három óra alatt elérhető - Atlantic City volt.

Guttmann hamar felismerte, hogy a szesztilalom bevezetését követően az országban gombamód szaporodó illegális italmérések szép hasznot tudnak hozni, ezért társtulajdonosa lett egy New Yorki-i speakeasy bárnak. Állítólag a húszas évek felkapott filmsztárjai is előszeretettel látogatták zugkocsmáját, ahol boldogan kvaterkázott a vendégekkel. Fiatal volt, elegáns, gazdag és népszerű. Csinos lakást bérelt két csapattársával együtt, a szintén a Giants-ben futballozó Molnár Györggyel és Moritz Häuslerrel. Körvonalazódni látszott egy jómódot biztosító, sikeres polgári élet. Bár időnként hazalátogatott Pestre vagy körülnézett Bécsben, esze ágában sem volt visszatérni Európába. Az 1929-es New York-i tőzsdekrach után azonban az aranyifjú összes jövedelme elúszott. Az Egyesült Államokban éppen üzleti úton járó Aschner Lipót, az Újpest elnöke azzal a hírrel tért vissza Budapestre, hogy Guttmann jelentős összeget, 11.000 dollárt bukott. Az ebben az időben szintén Amerikában futballozó Eisenhoffer József később egy levelében azt írta hogy Guttmann-nak „már 7.500 dollár tiszta nyeresége volt”, de végül nem maradt semmije, azonkívül a 700-800 dolláron, amivel a klubja tartozott neki. „Négy évig ingyen rúgta a marhabőrt, mert amit megtakarított, elnyelte a tőzsde.” A Csaknády Jenőnek tollba mondott életrajzában (Die Bela Guttmann Story, 1964) Guttmann ennél jóval nagyobb összeget említ, úgy emlékezett, hogy 55.000 dollárt veszített 1929-ben a tőzsde összeomlásakor. Őrületesen nagy pénz, ennyit csupán a fociból nem lehetett összespórolni. Egyébként már önmagában a futballból származó jövedelem is kényelmes életet biztosított Guttmann-nak. A korabeli magyar sportsajtó értesülései szerint heti 60 dollárt keresett 1927 nyarán, egy évvel később a Giants-nél havi 300 dollárt, amit a következő évben havi 400 dollárra terveztek emelni. New Yorkban ebben az időben már heti 20 dollárból igen jól meg lehetett élni, a Brooklyn Wanderers egyik magyar játékosa, Haár Móric állítása szerint.

 Az illegális kocsmát működtető Guttmann testközelből ismerte New York éjszakai életét, akarva-akaratlan értesülhetett az alvilág hírhedt figuráinak ügyes-bajos dolgairól. 1929-ben elbukta egész vagyonát, az amerikai álom szertefoszlott, megmaradt azonban emlékezetében számos érdekes, izgalmas sztori, amelyeket a későbbiekben, edzőként célzatosan felhasznált, nagyszerűen kamatoztatott. 1939 júniusában, Milánóban, az Ambrosiana-Inter elleni Közép-európai Kupa mérkőzés előtt Guttmann „hátborzongató gengszter-históriákkal szórakoztatta” az Újpest játékosait. A futballisták a történeteknél talán még jobban élvezték azt, hogy kijavíthatták, zrikálhatták mesterüket, ha az nem pontosan mesélte, túlszínezte vagy sokadszor ismételte kedvenc amerikai sztorijait. Szintén a Közép-Európai Kupa-menetelés során, a Beogradski SK elleni hazai mérkőzés előtt a lila-fehérek rejtekhelyén Guttmann újfent amerikai kalandjait idézte fel, a játékosok aktív közreműködésével, harsány röhögések közepette. 1939 novemberében, amikor Guttmann a zsidótörvények miatt már nem irányíthatta a csapatot, a Nemzeti Sportban megjelent pár sor, ami mindent elmond arról, mennyire hiányolták és szerették Guttmann meséit tanítványai:

Az újpesti játékosok hazafelé utaztukban kérlelték Mészáros edzőt, hogy meséljen nekik rémtörténeteket. Arra hivatkoztak, hogy a régi edző, Guttmann Béla rablóhistóriákkal szórakoztatta őket.”

A sztorizás mindig fontos részét képezte Guttmann edzői stratégiájának, hogy a meccsek előtt elterelje játékosai figyelmét a futballról és az előttük álló feladatról. Fontos mérkőzést megelőzően a rejtekhelyre vonult csapat tagjai fociról nem beszélhettek. Életrajzában (Die Bela Guttmann Story) Guttmann bevallotta, hogy szeretett New York-i gengsztertörténeteket mesélni játékosainak. Ez volt a kedvenc kábítószere az idegek megnyugtatására.

1925 májusában az angol élvonal egyik legjobb csapata, az 1924/25-ös idényben az elsőosztályú liga harmadik helyén végző Bolton Wanderers Közép-Európában túrázott: Bécsben, Budapesten, majd Prágában vendégszerepelt. Az öt mérkőzésből kettőt megnyert, kettőt elveszített, egy pedig döntetlennel végződött. Mivel 1909 és 1924 között az angol klub európai portyáin huszonnyolc meccsből csupán egyet veszített el, az 1925-ben lebonyolított turné fontos tanulsága volt, hogy a vezető közép-európai klubok már képesek felvenni a versenyt magas szinten játszó angol egyesülettel.

Az 1875-ben alapított tekintélyes brit sportlap, a The Athletic News előre figyelmeztette a kontinentális túrára induló angol együtteseket, hogy vegyék komolyan a mérkőzéseket, ne becsüljék le ellenfeleiket és mutassák meg a kontinens feltörekvő, egyre nagyobb játékerőt képviselő csapatainak, hogy az angol futball fölénye továbbra is megkérdőjelezhetetlen. Akadt ugyanis korábban példa arra, hogy a vajaskenyér-túráknak tekintett utazásaik során az angolok nem a legerősebb csapatukkal álltak ki és/vagy félvállról vették a meccseket. A brit egyesületek fellépése rendre tömegeket vonzott a futballpályákra, ugyanakkor óriási tiszteletdíjat kellett érte nekik fizetni. A Bolton Wanderers budapesti szereplése például 598 millió koronájába került az MTK-nak (1kg kenyér ára ekkor kb. 6000-7000 korona volt). A magyar kombinált csapat elleni találkozóért márciusban kerek 500 fontot, azaz 170 millió magyar koronát kértek. A Bolton játékosait egy ügyes konstrukcióval igyekeztek odaadó játékra ösztönözni. Budapesten és Prágában is jelezték, hogy a kialkudott honoráriumból ötven fontot levonnak, ha az előző meccsen az angol csapat vereséget szenved. Az angol egyesületnek így nyomós anyagi érdeke fűződött a találkozók megnyeréséhez. A britek profi, üzleti szemléletét érzékelteti egy ekkor keletkezett pesti vicc, miszerint a Bolton Wanderers nevét helyesen kiejtve a hangsúly nem a Wanderersen van, hanem a Bolton...

A boltoniakra Bécsben a Hakoah várt; az első osztrák csapat, amely a szigetországban angol együttessel mérkőzött, az első klub a kontinensről, amely hazájában le tudott győzni egy angol gárdát. 1923 szeptemberében a Hakoah 5-0 arányban diadalmaskodott a másodosztályú liga győztese, az FA kupa döntőse, a West Ham United felett. A történelmi győzelmet kiharcoló csapatból hét játékos - köztük Guttmann Béla és a mesterhármast szerző Nemes (Neufeld) Sándor - valamint Richard Fried, Fábián Sándor, Schwarz Ernő és Eisenhoffer József lépett pályára 1925. május 9-én a Bolton Wanderers ellen.

Bizonyos értelemben mester és tanítvány került szembe egymással: a skót kombinációs stílust képviselő Bolton Wanderers és a hasonló modorban, felfogásban játszó Hakoah Wien. A bécsi klub edzéseit 1923-24-ben irányító Billy Hunter és a Duna-menti iskola vezéralakja, a legendás tréner, Jimmy Hogan egyaránt a Bolton Wanderers játékosai voltak egykor. Hogan ráadásul ott volt Bécsben a Bolton Wanderers és a Hakoah meccsén. Azért érkezett, hogy megnézze, hogyan szerepel korábbi klubja a Hakoah ellen, majd az angolokkal együtt Budapestre utazott, hogy új szerződésének megfelelően átvegye az MTK edzéseinek irányítását. Az MTK - Bolton Wanderers mérkőzés előtt már a magyar játékosokat nyugtatta, buzdította az öltözőben.

Bécsben, mintegy 35-40.000 néző előtt a Bolton Wanderers magabiztos játékkal 2:1 arányban győzött a Hakoah ellen. A hazai csapat kemény, határozott, lelkes játékkal igyekezett ellensúlyozni a vendégegyüttes technikai, tudásbéli fölényét. A mérkőzés végére az angol együttes megfogyatkozott. A második félidőben, 2:0-ás vezetésnél a két méteres angol centerhalf, James Seddon Guttmann-nal összefejelve olyan súlyos sérülést szenvedett a homlokán, hogy el kellett hagynia a pályát, helyére tartalékjátékos állt be. Később a játékvezető kiállította az angol középcsatárt, Joe Smith-t. Az ítélet ellen a britek tiltakoztak, majd vezetőjük utasítására mégis elfogadták azt. A 71. percben a játékvezető kezezésért tizenegyest ítélt a Hakoah javára, amelyet Schwarz értékesített. A játék egyre inkább eldurvult. A Bolton egyik játékosát úgy lerúgták, hogy kórházba kellett szállítani. A bíró furcsa ítéletei és a sérülések miatt a meccs utolsó részében az angol játékosok visszavettek az iramból, elsősorban testi épségük megőrzése volt a céljuk, miközben a fanatikus Hakoah-szurkolók győzelembe próbálták hajszolni csapatukat. A Nemzeti Sport tudósítása szerint a hazai közönség a meccs végén "kellemetlen tüntetésre ragadtatta magát", sőt inzultált is pár angol játékost.

Az SC Hakoah Wien és a Bolton Wanderers FC 1925. május 9-én, Bécsben (forrás: AGON SportsWorld)

Guttmann Béla a térdelő sorban balról az ötödik

A bécsi összecsapást követően a Bolton Wanderers Budapesten, az MTK ellen játszott. Kemény belépőkben, ütközésekben itt sem volt hiány. A második félidő hajrájában a döntetlen állás és a véleményes ítéletek miatt néhány angol játékos kijött a béketűrésből. Egyikük előbb egy citromot hajított a játékvezető arcába, majd három perccel a befejezés előtt hárman közrefogták, taszigálták a bírót, mire az lefújta a mérkőzést. A pályára tóduló közönség az angolokra támadt volna, ha a rendőrség nem lép közbe.

A leharcolt brit alakulat frissítésre szorult. A Magyarország című lap úgy értesült, hogy a bécsi és pesti találkozók után az angol gárdából nyolc labdarúgó volt sérült, gyakorlatilag harcképtelenné vált az egész halfsora és nem maradt bevethető középfedezete. A Sporthírlap tudatta, hogy a Bolton Wanderers mindössze három tartalékjátékossal indult el kontinentális túrájára és a klub igazgatói az MTK elleni meccs után táviratot küldtek Pestről Boltonba, hogy a klub azonnal küldjön bevethető futballistákat. Három újonnan szerződtetett játékost vártak. A Nemzeti Sport úgy értesült, hogy a játékoshiánnyal küzdő angol klub az MTK-tól próbált kölcsönkérni egy fedezetet soron következő, május 14-i, First Vienna elleni bécsi meccsére, azonban a kék-fehérek vezetése ezt megtagadta. Még az is felmerült, hogy jobbhalf posztján a 42 éves Jimmy Hogan siet az angolok segítségére. Az osztrák sajtó azt gyanította, hogy a lesérült klasszis középfedezet, Jimmy Seddon helyén a Wiener AC Prágából szerződtetett játékosa, a cseh Antonín Klicpera fog játszani. A Simmeringer SC osztrák labdarúgóját, Karl Kurzot szintén hírbe hozták ekkor a Bolton Wanderers-szel.  

Egy másik név is előkerült. A bécsi "futballpápa", Hugo Meisl a Bolton Wanderers ellen remek játékot mutató, a meccs után a Hakoah legjobbjának kikiáltott Guttmann Bélát ajánlotta tartalék centerhalfnak az angol együttesbe. Az angolok állítólag örömmel vették, hogy kölcsönkérhetik. Érdekes lett volna, hogyan illeszkedik Guttmann az angol gárda gépezetébe, milyen teljesítményt nyújt a Bolton Wanderers mezében, szereplésére azonban végül nem került sor. A hat nap alatt harmadik mérkőzését játszó, Bécs és Budapest között ingázó viharvert csapat talpra állt és tanúbizonyságot tett szívósságáról, futballtudásáról. A Pym, Greenhalgh, Finney, Haworth, Nuttall, Howard, Butler, Jack, John Reid Smith, Joe Smith, Vizard összeállításban pályára lépő angolok 4:2-re nyertek.

A középeurópai túra utolsó két meccsén, Pesten, majd Prágában a Bolton Wanderers azonban vereséget szenvedett, ami erősen hozzájárult ahhoz, hogy 1925 szeptemberében a nagy tekintélyű brit szabályalkotó testület, az International Board úgy döntsön, hogy betiltja az angol ligacsapatok kontinentális túrázását. Az angol futballhegemóniát megtörő szégyenletes eredményért, a komoly presztízsvesztésért a testület szerint elsősorban a brit labdarúgók elbizakodottsága, komolytalan hozzáállása és sportszerűtlen életmódja volt felelős.